Chapter Five

Sziasztok! 

Igazán sajnálom, hogy késtem a fejezettel, de csomó dolgozatra kellett készülnöm, rengeteget írtunk a héten, a többi időmet meg lefoglalta, hogy intézkedjek. :) Remélem azért örültek neki, bár kicsit rövid lett! Jó olvasást!

Ui.: Megmutatok néhány borítót és fejlécet, ha nem baj, amit a közelmúltban szerkesztettem! Jöhet hideg-meleg! NEM ELVIHETŐEK!

 

_______________________________________


ÖTÖDIK FEJEZET - A VISSZAVÁGÓ

Taylor Swift - We are never ever getting back together

Csak sírtam, sírtam és sírtam. Meda egy szót nem tudott kihúzni belőlem, nem akartam megszólalni. Vagyis akarni, akartam, de nem mertem. Féltem, hogy még nagyobb sírás tör rám. Meg attól, hogy újra visszaesek a „régi-Raina” szindrómába és ugyanolyan gyenge leszek, mint a nyáron. 

 Fogalmam sincs, miért velem történik mindez, felfogni nem tudom, de azt igen, hogy ez mind két nap alatt. Pedig a tegnapi napom olyan jól indult.

- Figyelj, Raina, menj inkább fel! - intett az emelet felé. Bólintottam és már indultam is el. Zokogva borultam az ágyra, felfogni nem tudtam, hogy miért kellett még egy pofon a sorstól!

Fél óra múlva erőt vettem magamon, átöltöztem és felmásztam a hátsókertben lévő hatalmas fára a naplómmal együtt. Elkenődve kanyarintottam a betűket.

Kedves Naplóm!

Őszintén, rossz, ha valaki más? Ha különbözik a többiektől? Ha nem tömeggyártmánynak született, hanem egyedinek?

A mai világban mindenki azt hiszi, hogy teljesen átlagos dolog elveszteni a szüleidet, és ha te ezt nem lazán fogod fel, akkor már nyomorult és önsajnálatos leszel. Ma, a lenéző pillantások kereszttüzében, tökéletesen elhittem magamról, hogy szánalmas vagyok. Normális ez?

Olyanok ítélnek el engem, akiknél apuci, anyuci vagy együtt vannak és ő mindent megkap vagy elváltak a szülei bár, de apuci olyan rohadt gazdag, hogy bármit megvesznek neki és ilyen esetben egy hiányzó szülő eltörpül az új Chanel táska mellett.

Magam ostorozom, miközben fel sem kéne vennem az efféle piszkálódást. Mikor tanulom meg végre kezelni a gúnyolódást és a vele járó bűntudatot?

Ezután felmentem és bár még nem volt olyan késő, én már lefeküdtem aludni. Órákig forgolódtam, már majdnem elnyomott az álom, mikor halkan kinyitódott a szobám ajtaja. Álmosan odafordítottam a fejem és a halálfejes pizsamában lévő Danielle-en akadt meg döbbent tekintetem.

- Raina! – suttogta halkan. Meglepődve tátottam el a szám. – Nem tudok aludni, ide jöhetek? – kérdezte az egyetlen dolgot, amire abszolút nem számítottam. Egy szót nem tudtam kinyögni, csak visszazuhantam a párnák közé és néztem magam elé. Danielle utoljára akkor jött hozzám, mikor felső osztályba került és félt, hogy ki fogják csúfolni. – Oké, már megye… - Dani látva fáradt, elképedt és elgondolkozó arcom, inkább úgy döntött, hogy inkább megy, de még épp időben szóltam neki, hogy maradjon.

- Nem mondom, hogy bújjunk be az ágyba és alukáljunk el, de szívesen virrasztok veled, amúgy sem tudtam aludni! – vigyorogtam rá és lassan kimásztam az ágyból. Belebújtam a papucsomba és a köntösömbe, majd kitereltem az ajtómon a húgomat. – Miért nem alszol?

- Mert nem tudok – nézett rá szem forgatva.

- Akkor miért nem tudsz? – néztem rá halvány, elnéző mosollyal.

- Ismered Missy Miss-t? – nézett rám, miközben mindketten lehuppantunk a kanapéra.

- Azt a ribancot? Ó, bocsi… - kaptam a szám elé a kezem a ronda szóhasználatom miatt. – Hogyne ismerném! Őt mindenki ismeri! Hisz a fél város átment rajta. A másik fele meg nő – gesztikuláltam hevesen. Dani majdnem megfulladt a röhögéstől, és hanyatt dőlt a kanapén.

- Kiröhögtetett és felismert. Azt mondta szó szerint, hogy „kiköpött Raina vagy drágám, csupán laposabb vagy nála”! – vinnyogott és most rajtam volt a sor, hogy nevessek.

- Nagyon élethű alakítás! – tapsoltam kettőt, majd intettem, hogy folytassa.

- Kigúnyolt mindenki előtt és… na, mindegy. – sóhajtott lemondóan, majd egy kínlódásos fordulás után, odanyúlt a távkapcsolóért.

- Nem, nem mindegy! Mit mondott? – kérdeztem erélyesebben.

- Csak annyit hogy, milyen szánalmasak vagyunk, mi Fabray-k, állandóan siránkozunk és üzente neked, hogy nem vált be az álmosolyod – nézett rám jelentőségteljesen, majd benyomta a tévét és hiába is kezdtem volna el bármit is, tudtam már nem figyel rám.

Elüldögélhettünk így néhány óráig, beszélgettünk is közben, valamint abszurd terveket forraltunk, hogy hogyan és miképp tegyük köznevetség tárgyává Missyt. Meg is érdemelné! A hajnali órákban végül mégiscsak elaludtunk, de az ébredés már nem volt ilyen szép, tekintettel nagynéném rikácsoló és csodálkozó hangjára.

- Ti meg mit csináltok itt? Jaj, Jézus Máriám, menjetek öltözni, beviszlek titeket a suliba! Mindjárt elkéstek! – csipogott ijedten és az emelet felé mutatott, majd rontott be a konyhába reggelit csinálni.

Danielle összenéztünk és kitört belőlünk a nevetés. Szerintem egyikünk sem bánta volna, ha elkésünk a suliból.

Kicsit úgy éreztem, hogy elfelejtettem valamit, de végül ezt kivertem a fejemből és felöltöztem. Ma ilyen kirándulós nap lesz, ezt tegnap tudtam meg Leah-tól. Első órában még beszélgetünk egy kicsit az ofővel, de a másodiktól délután kettőig elmegyünk kirándulni valahova. Lazán öltöztem, zenekaros póló, melegítő naci, tornacipő, hátitáska és a farmerdzsekim. Nem igazán akarta megtalálni a pilóta napszemüvegem, és mivel ma szép, jó idő lesz, ezért muszáj volt valamilyen. Nagy vigyorral rejtettem végül a táskámba a lila lencsés, John Lennon szemüvegem.

Meda sürgetően integetett nekem és a mögöttem érkező Danielle-nek. Csak pislogtunk, hogy kapkodja magát a nagynéném és ültet be minket a kocsiba. Hanyatt vágódtam, mikor beletaposott az gázba. A sulinál majdnem kidobott minket az utóból.

- Soha többet nem fog ilyen előfordulni! – nézett ránk fenyegetően. Próbáltuk visszafojtani a nevetést, a kapuig sikerült is. Utána még összevigyorogtunk, majd elváltak útjaink és ő ment a saját osztályához, míg én az enyémhez.

Ott volt köztük Sebastian is, aki épp Missyvel beszélgetett. Elfintorodtam, majd elindultam Mason felé, aki teljesen egyedül ácsorgott.

- Szia! – öleltem meg őt. – Ó, milyen szép a pulcsid! – vigyorogtam rá.

- Szia Raina! Édi póló! – mosolygott vissza és a Ramones felsőmre mutatott, amit nagy becsben tartok és csak nagy ritkán veszem fel, mert nagyon szeretem.

- Leah és Winter? – kérdeztem rá két barátnőm hollétére, hisz közel-távol nem láttam őket.

- Wint morcizik, Leah meg ma reggel tudta meg, hogy a nagymamája drasztikus családi ebédet tart, ezért a szülei kivették a suliból – darálta le, pont úgy, ahogy tavaly minden fizikán felelt.

- Ezekről én miért nem tudok? – háborodtam fel, majd legyintettem a saját mondatomra. – Mikor indulunk? – kérdeztem rá, holott tudtam, de reggel volt még.

- Előbb ofői, aztán, bár ahogy Hulbert-öt ismerem, semmi beszélgetésről nem lesz szó – erre csak elgondolkozva, de helyeselve bólintottam, hisz az osztályfőnökünk nem arról híres, hogy érdekelnék a diákjai.

Ó, és milyen igazunk lett! Elhadart pár mondatot, majd kivezényelt minket a suliból és elindultunk a folyópartra. Hála az égnek, ez a zuhatagtól messzebb eső rész, ezért nem fenyegetett a veszély, hogy rátalálnak az emlékkőre. Nem tudtak róla, ez a legszerencsésebb dolog mostanában.

Mason-nel sokat beszélgettünk, mostanában lemaradtunk egymás dolgairól, hisz én sokat hiányoztam, ő pedig soha nem jutott szóhoz, mikor Leah-val beszélgettünk. Most mindent kiveséztünk, mikor valaki megkocogtatta a vállam.

Sebastian volt az, nem nézett rám, mert hátraröhögött, ahol a haverjai és Missyék voltak.

- Nem jöttél reggel ki! – nézett rám kissé szemhányóan. – Ott szobroztam fél reggel! – újra hátrapillantott, majd újra felröhögött, mikor Missy valami szexi dologról kezdett el locsogni.

- Elaludtam és meg is feledkeztem rólad! – mordultam rá, majd visszafordultam volna Mason-höz, aki mosolyogva nézett ránk, de Sebastian nem hagyta annyiban a dolgot. Talán nem a megfelelő dologgal vágtam vissza, de már mindegy. 

-  Ennyi, Fabray? – nézett rám kemény vonásokkal.

- Egyelőre – villantottam rá egy manipulatív mosolyt, ami régóta nem jött elő az arcomon. Utoljára talán egy éve. Akkor még imádtam bevetni a ravasz bájt, amivel bárkit rá tudtam venni bármire.

Sebastian komoran bólintott és visszafordult a társagához. Én is visszafordultam az enyémhez és tovább beszélgettem Mason-nel. Szélesen és vidáman mosolyogtam. Végre visszavágtam az első csapásnak, Sebastian Kyddnek!