2013. szeptember 30., hétfő

Chapter Five

Sziasztok! 

Igazán sajnálom, hogy késtem a fejezettel, de csomó dolgozatra kellett készülnöm, rengeteget írtunk a héten, a többi időmet meg lefoglalta, hogy intézkedjek. :) Remélem azért örültek neki, bár kicsit rövid lett! Jó olvasást!

Ui.: Megmutatok néhány borítót és fejlécet, ha nem baj, amit a közelmúltban szerkesztettem! Jöhet hideg-meleg! NEM ELVIHETŐEK!




_______________________________________


ÖTÖDIK FEJEZET - A VISSZAVÁGÓ


Csak sírtam, sírtam és sírtam. Meda egy szót nem tudott kihúzni belőlem, nem akartam megszólalni. Vagyis akarni, akartam, de nem mertem. Féltem, hogy még nagyobb sírás tör rám. Meg attól, hogy újra visszaesek a „régi-Raina” szindrómába és ugyanolyan gyenge leszek, mint a nyáron. 

 Fogalmam sincs, miért velem történik mindez, felfogni nem tudom, de azt igen, hogy ez mind két nap alatt. Pedig a tegnapi napom olyan jól indult.


- Figyelj, Raina, menj inkább fel! - intett az emelet felé. Bólintottam és már indultam is el. Zokogva borultam az ágyra, felfogni nem tudtam, hogy miért kellett még egy pofon a sorstól!
Fél óra múlva erőt vettem magamon, átöltöztem és felmásztam a hátsókertben lévő hatalmas fára a naplómmal együtt. Elkenődve kanyarintottam a betűket.

Kedves Naplóm!
Őszintén, rossz, ha valaki más? Ha különbözik a többiektől? Ha nem tömeggyártmánynak született, hanem egyedinek?
A mai világban mindenki azt hiszi, hogy teljesen átlagos dolog elveszteni a szüleidet, és ha te ezt nem lazán fogod fel, akkor már nyomorult és önsajnálatos leszel. Ma, a lenéző pillantások kereszttüzében, tökéletesen elhittem magamról, hogy szánalmas vagyok. Normális ez?
Olyanok ítélnek el engem, akiknél apuci, anyuci vagy együtt vannak és ő mindent megkap vagy elváltak a szülei bár, de apuci olyan rohadt gazdag, hogy bármit megvesznek neki és ilyen esetben egy hiányzó szülő eltörpül az új Chanel táska mellett.
Magam ostorozom, miközben fel sem kéne vennem az efféle piszkálódást. Mikor tanulom meg végre kezelni a gúnyolódást és a vele járó bűntudatot?

Ezután felmentem és bár még nem volt olyan késő, én már lefeküdtem aludni. Órákig forgolódtam, már majdnem elnyomott az álom, mikor halkan kinyitódott a szobám ajtaja. Álmosan odafordítottam a fejem és a halálfejes pizsamában lévő Danielle-en akadt meg döbbent tekintetem.
- Raina! – suttogta halkan. Meglepődve tátottam el a szám. – Nem tudok aludni, ide jöhetek? – kérdezte az egyetlen dolgot, amire abszolút nem számítottam. Egy szót nem tudtam kinyögni, csak visszazuhantam a párnák közé és néztem magam elé. Danielle utoljára akkor jött hozzám, mikor felső osztályba került és félt, hogy ki fogják csúfolni. – Oké, már megye… - Dani látva fáradt, elképedt és elgondolkozó arcom, inkább úgy döntött, hogy inkább megy, de még épp időben szóltam neki, hogy maradjon.

- Nem mondom, hogy bújjunk be az ágyba és alukáljunk el, de szívesen virrasztok veled, amúgy sem tudtam aludni! – vigyorogtam rá és lassan kimásztam az ágyból. Belebújtam a papucsomba és a köntösömbe, majd kitereltem az ajtómon a húgomat. – Miért nem alszol?
- Mert nem tudok – nézett rá szem forgatva.
- Akkor miért nem tudsz? – néztem rá halvány, elnéző mosollyal.
- Ismered Missy Miss-t? – nézett rám, miközben mindketten lehuppantunk a kanapéra.
- Azt a ribancot? Ó, bocsi… - kaptam a szám elé a kezem a ronda szóhasználatom miatt. – Hogyne ismerném! Őt mindenki ismeri! Hisz a fél város átment rajta. A másik fele meg nő – gesztikuláltam hevesen. Dani majdnem megfulladt a röhögéstől, és hanyatt dőlt a kanapén.
- Kiröhögtetett és felismert. Azt mondta szó szerint, hogy „kiköpött Raina vagy drágám, csupán laposabb vagy nála”! – vinnyogott és most rajtam volt a sor, hogy nevessek.
- Nagyon élethű alakítás! – tapsoltam kettőt, majd intettem, hogy folytassa.
- Kigúnyolt mindenki előtt és… na, mindegy. – sóhajtott lemondóan, majd egy kínlódásos fordulás után, odanyúlt a távkapcsolóért.
- Nem, nem mindegy! Mit mondott? – kérdeztem erélyesebben.
- Csak annyit hogy, milyen szánalmasak vagyunk, mi Fabray-k, állandóan siránkozunk és üzente neked, hogy nem vált be az álmosolyod – nézett rám jelentőségteljesen, majd benyomta a tévét és hiába is kezdtem volna el bármit is, tudtam már nem figyel rám.
Elüldögélhettünk így néhány óráig, beszélgettünk is közben, valamint abszurd terveket forraltunk, hogy hogyan és miképp tegyük köznevetség tárgyává Missyt. Meg is érdemelné! A hajnali órákban végül mégiscsak elaludtunk, de az ébredés már nem volt ilyen szép, tekintettel nagynéném rikácsoló és csodálkozó hangjára.

- Ti meg mit csináltok itt? Jaj, Jézus Máriám, menjetek öltözni, beviszlek titeket a suliba! Mindjárt elkéstek! – csipogott ijedten és az emelet felé mutatott, majd rontott be a konyhába reggelit csinálni.
Danielle összenéztünk és kitört belőlünk a nevetés. Szerintem egyikünk sem bánta volna, ha elkésünk a suliból.

Kicsit úgy éreztem, hogy elfelejtettem valamit, de végül ezt kivertem a fejemből és felöltöztem. Ma ilyen kirándulós nap lesz, ezt tegnap tudtam meg Leah-tól. Első órában még beszélgetünk egy kicsit az ofővel, de a másodiktól délután kettőig elmegyünk kirándulni valahova. Lazán öltöztem, zenekaros póló, melegítő naci, tornacipő, hátitáska és a farmerdzsekim. Nem igazán akarta megtalálni a pilóta napszemüvegem, és mivel ma szép, jó idő lesz, ezért muszáj volt valamilyen. Nagy vigyorral rejtettem végül a táskámba a lila lencsés, John Lennon szemüvegem.

Meda sürgetően integetett nekem és a mögöttem érkező Danielle-nek. Csak pislogtunk, hogy kapkodja magát a nagynéném és ültet be minket a kocsiba. Hanyatt vágódtam, mikor beletaposott az gázba. A sulinál majdnem kidobott minket az utóból.

- Soha többet nem fog ilyen előfordulni! – nézett ránk fenyegetően. Próbáltuk visszafojtani a nevetést, a kapuig sikerült is. Utána még összevigyorogtunk, majd elváltak útjaink és ő ment a saját osztályához, míg én az enyémhez.

Ott volt köztük Sebastian is, aki épp Missyvel beszélgetett. Elfintorodtam, majd elindultam Mason felé, aki teljesen egyedül ácsorgott.
- Szia! – öleltem meg őt. – Ó, milyen szép a pulcsid! – vigyorogtam rá.
- Szia Raina! Édi póló! – mosolygott vissza és a Ramones felsőmre mutatott, amit nagy becsben tartok és csak nagy ritkán veszem fel, mert nagyon szeretem.
- Leah és Winter? – kérdeztem rá két barátnőm hollétére, hisz közel-távol nem láttam őket.
- Wint morcizik, Leah meg ma reggel tudta meg, hogy a nagymamája drasztikus családi ebédet tart, ezért a szülei kivették a suliból – darálta le, pont úgy, ahogy tavaly minden fizikán felelt.
- Ezekről én miért nem tudok? – háborodtam fel, majd legyintettem a saját mondatomra. – Mikor indulunk? – kérdeztem rá, holott tudtam, de reggel volt még.
- Előbb ofői, aztán, bár ahogy Hulbert-öt ismerem, semmi beszélgetésről nem lesz szó – erre csak elgondolkozva, de helyeselve bólintottam, hisz az osztályfőnökünk nem arról híres, hogy érdekelnék a diákjai.

Ó, és milyen igazunk lett! Elhadart pár mondatot, majd kivezényelt minket a suliból és elindultunk a folyópartra. Hála az égnek, ez a zuhatagtól messzebb eső rész, ezért nem fenyegetett a veszély, hogy rátalálnak az emlékkőre. Nem tudtak róla, ez a legszerencsésebb dolog mostanában.
Mason-nel sokat beszélgettünk, mostanában lemaradtunk egymás dolgairól, hisz én sokat hiányoztam, ő pedig soha nem jutott szóhoz, mikor Leah-val beszélgettünk. Most mindent kiveséztünk, mikor valaki megkocogtatta a vállam.

Sebastian volt az, nem nézett rám, mert hátraröhögött, ahol a haverjai és Missyék voltak.
- Nem jöttél reggel ki! – nézett rám kissé szemhányóan. – Ott szobroztam fél reggel! – újra hátrapillantott, majd újra felröhögött, mikor Missy valami szexi dologról kezdett el locsogni.
- Elaludtam és meg is feledkeztem rólad! – mordultam rá, majd visszafordultam volna Mason-höz, aki mosolyogva nézett ránk, de Sebastian nem hagyta annyiban a dolgot. Talán nem a megfelelő dologgal vágtam vissza, de már mindegy. 

-  Ennyi, Fabray? – nézett rám kemény vonásokkal.
- Egyelőre – villantottam rá egy manipulatív mosolyt, ami régóta nem jött elő az arcomon. Utoljára talán egy éve. Akkor még imádtam bevetni a ravasz bájt, amivel bárkit rá tudtam venni bármire.

Sebastian komoran bólintott és visszafordult a társagához. Én is visszafordultam az enyémhez és tovább beszélgettem Mason-nel. Szélesen és vidáman mosolyogtam. Végre visszavágtam az első csapásnak, Sebastian Kyddnek!          

2013. szeptember 25., szerda

Three Award

Sziasztok! 

Újabb liebsterrel gazdagodott szerény kis blogom! :) Nagyon köszönöm Bia Joy-nak!

Szabályok:
- Írj magadról 11 dolgot!
- Válaszolj 11 kérdésre!
- Írj 11 kérdést! 
- Küldd tovább 11 embernek! 

11 dolog rólam:

1. Most néztem meg az Ördög Pradát visel című filmet.
2. Annyira irtó édik vagytok, hogy már megkaptam a harmadik díjam.
3. Nagyon jó kedvem lett.
4. Ma lefutottam 5 kilométert. Szó szerint és egyhuzamban.
5. Emiatt nagyon fáj a vádlim és amúgy mindenem.
6. Imádom/imádtam Noriici blogját!
7. Alig várom hogy stratoljon Miss Angel új blogja.
8. Imádom a Dr. Csontot.
9. Alig várom, hogy az LB-mmel majd egy gimibe kerüljünk.
10. Az Ördög Pradát visel kapcsán előástam az antik Vouge magazinomat.
11. Nagyon jó napom lesz holnap!

11 kérdés nekem:

1. Hány blogot tervezel?
 Még 1-2 biztosan lesz.
 
2. Mi ihlette a történeted?
The Carrie Diaries.
 
3. Hány éves vagy?
13.
 
4. Mit csinálsz, amikor nem a blogoddal törődsz?
Tanulok, olvasok, tanulok... ó és tanulok! Hogy csak a legkedvesebbeket említsem.
 
5. Mikor írtad meg az első blogod első darabkáját?
Nyár legelején az unokatestvéremmel.
 
6. Mit gondolsz, hány éves korodig fogsz blogolni?
Sweet sixteen.
 
7. Mik a terveid a jövőre nézve?
Felvegyenek abba a suliba, ahol eldönthetem a további terveim.
 
8. Hogyan látod magad tíz év múlva?
Okosan, boldogan, sikeresen, gazdagon és körülvéve magam a világ jó néhány tájával.
 
9. Hogy érzed magad most?
Nagyon jó kedvem van.

10. Bele szoktad fűzni magad a karakterekbe?
Naná! Bár a teljes személyiségemet már ellopták: Katherine Pierce...

11. Kit szeretsz a legjobban a blogodban?
Sebastiant. <3

2013. szeptember 23., hétfő

Chapter Four

Sziasztok! 

Mi újság veletek? Hogy megy a suli? Remélem mindenki szerzett már ötöst, vagy megúszta a feleléseket! :) Jó olvasást! 

NEGYEDIK FEJEZET - MEGALÁZTATÁS 


Másnap mosollyal az arcomon keltem fel és a rádióra ugrándozva öltözködtem fel. Kivételesen kicsíptem magam, és meglepődtem mennyivel nézek ki erőteljesebbnek. Egy elismerő biccentéssel intettem a tükörképemnek és elkezdtem összeszedni a többi cuccom mára. Az acapella klubba összeraktam néhány kényelmesebb cuccot, a pompon csapat edzéséhez pedig a kék egyenruhámat, a baseball dzsekit és egy kényelmes cipőt. Mi vagyunk a Tigrisek szurkolólányai. Úgyhogy három táskával bukdácsoltam le a lépcsőn, de előtte vetettem egy pillantást a tavalyi képemre, ahol boldogan vigyorgok Cintia Clarkson mellett, aki elballagott abban az évben. Milyen könnyű volt akkor pomponosnak lenni.
- Jó reggelt! – köszöntem ásítva a konyhában tartózkodó Danielle-nek. Morcosan visszaintett és még mielőtt megkérdezhettem volna a nagynéném hollétét, már válaszolt is a fel nem tett kérdésemre.
- Meda már elment, de sok sikert kívánt a hülyeségeidhez! – mondta unottan, majd bekapta az utolsó falat müzlijét és köszönés nélkül elviharzott. El kellett gondolkoznom, hogy a tegnap este biztos megtörtént-e, vagy csak álmodban.
Mindenesetre nagyon jó kedvvel indultam volna útnak az iskolába. A kerítés előtt ért az első meglepetés. A házunk előtt egy méregdrágának tűnő, vörös sportkocsi állt, aminek épp akkor szállt ki a vezetője. Megkövülten álltam az ajtóban és elgondolkoztam mit keres itt ez az autó. Ismételten előbb kaptam választ, mint gondoltam volna.
Sebastian fellépett a padkára és lazán nekitámaszkodott a kerítésnek. Napszemüvegét kissé lejjebb tolta az orrán, és huncut pillantást vetett rám, miközben édes mosolyt villantott.
- Te meg mit keresel itt? – néztem rá és nehézkes léptekkel ugrabugráltam le a lépcsőn. A vigyoromat még Sebastian váratlan feltűnése sem tudta lehervasztani. Szem forgatva visszasétált a kocsijához és kinyitotta, vélhetőleg nekem, az anyósülés felőli ajtót. – Még mindig nem értem! – vágtam értetlen, csipkelődő arckifejezést.
- Elviszlek a suliba, ha megengeded! – nevetett egy fejrázás kíséretében.
- Ha azt mondom, hogy nem, akkor mi lesz? – kérdeztem rá gúnyosan. Elvigyorodott.
- Akkor is elviszlek – felelte jókedvűen.
- Szóval nincs választásom – gondolkoztam el egy másodpercre. – Hova tudom berakni a cuccom? – kérdeztem sóhajtva.
- Már kérdezni is akartam, hogy túrázni akarsz ennyi cuccal? – kérdezte, miközben felnyitotta a csomagtartót és segített bepakolni a cuccomat.
- Csakis – nevettem fel, majd hagytam, hogy Sebastian hercegnőként kezelve újra kinyissa előttem a kocsiajtót és be is csukja utánam.
Az iskolához az út felszínes beszélgetéssel telt, de legalább elvoltunk. A sulinál ugyanolyan illedelmes volt, mint a házunk előtt és kinyitotta nekem az ajtót, majd segített kipakolni a cuccaim. A fél udvar döbbenten figyelte befelé sétáló kettősünket, a másik fele, pedig már vagy elájult, vagy megette az irigység, vagy az épületben tartózkodott. A bejárati ajtónál ott tartózkodtak a barátaim, akik vigyorogva figyelték, ahogyan kettesben besétálunk Sebastiannal, és szinte éreztem, hogy az lesz Wint első mondata: „Lefeküdtetek?”.
- Örültem az útnak, Fabray! – mondta mosolyogva Kydd, és cinkos vigyorra húzódott a szája. Szinte egész közel hajolt a fülemhez és hallani véltem, ahogy mögöttem mindenki elfelejt levegőt venni. – Holnap is számíthatok a társaságodra? – mindezt olyan halkan kérdezte, hogyha nem hallgatnak el a suliban tartózkodók, meg sem hallottam volna. Egy pillanatra az én tüdőmben is megfagyott a levegő, de ezt már egész gyorsan tudtam korrigálni.
- Talán igen, talán, Kydd – mondtam megtévesztően, amit ő egy vicces, kissé hitetlenkedő fejjel reagált le, majd intett, felvette a napszemüvegét és gondolom, kiment a hátsó udvarra.
Meghúzva magam, odasétáltam a barátaimhoz. Szomorúan intéztem hozzájuk a szavakat:
- Sajnálom, hogy múltkor csak úgy elrohantam.
- No problemo, Fabray! – Leah együtt érzően megölelt, de hamarosan félrelökdöste őt Winter.
- Nem érdekel, hogy otthon sírtál, de most mondd meg, hogy mi van közted meg Sebastian között! – rángatta meg a kezemet Winter és mérgesen húzott arrébb. – Lefeküdtetek, mi? A szent Karolina Grace Fabray már nem szűz! – kántálta vihogva, gúnyolódva a szőke hajú barátnőm.
- Nem feküdtünk és maradj csöndben, te őrült! – vágtam idegesen tarkón, mert már a feltételezés is bántott. Leah dühösen bezavarta a túlpörgött Wintert a suliba és hozzám fordult:
- Bocsi ezért, de nagyon izé mostanában. Például tegnap, mikor megint nem jöttél, elkezdett fikázni, bár ezt inkább vegyük úgy, hogy nem is említettem – magyarázta Leah mérgesen, de ugyanakkor zavarodott is volt a történtekkel kapcsolatban.
Vállat vontam, de bántott dolog, mert nem ehhez voltam Winterrel kapcsolatban. Mason és Leah bekísértek a suliba és Leah belekezdett a magyarázásba és adott egy órarendet is, ami csak nekem szólt. Rajta voltak a táncóráim termei is, valamint az énekórák és az edzések is. Hálásan megköszöntem, majd elkezdtünk semmiségekről beszélgetni. Kicsit úgy voltam vele, hogy nagyon felszínesek vagyunk, de láttam a barátaimon, főleg Mason-ön, hogy nagyon megijedtek az eltűnésem miatt.
Mikor becsengettek első órára, rohantunk a fizikaterembe, ahol kezdődhetett az ismétlés, kezdve a hetedikes tananyaggal, ami a maga módján nagyon bosszantó tud lenni. Kérem, már másodikasok vagyunk!
*
Délután a nyolcadik óra után szaladtam az előadóterembe, ahol az acapella válogatások zajlanak. Minden év elején kiselejteznek egy-két embert, de jön a helyükre új a másnapi válogatások keretében.
Beszaladtam az öltözőbe és felkapkodtam a ruháim. Leah azt mondta, hogy a Smooth Criminal-lal kezdjük az évet, így a megszokott póló, laza naci, tornacipő összeállításom mellé beszereztem egy dizájnos kalapot. Hamarosan beértek a többiek is, mind szűk cuccokba bújtak, kivéve néhány lányt. Rose Smith-hez és Lorie Deorin-hoz csatlakozva mentem ki az előadóba és sorba álltunk, pont úgy, ahogy tavaly beállítottak minket.
Újra az acapella klubban! Amúgy csak a legelején acapelláztunk, utána áttértünk a „karaokés” verzióra, de senki nem bánta. Közben persze bejött a táncolás is, amit én nagyon szeretek, az egész klub teljesen szuper.
Nem csak én viseltem kalapot, még sokan mások is áttértek az általunk Michael Jackson életmódnak nevezett stílushoz. Már kicsit türelmetlenkedtünk, meg megfájdult a hátunk a „húzd ki magad” elv miatt. Egyszer csak hatalmas dörrenéssel kicsapódott az ajtó és belépett a tanárnőnk. Nagyon tehetséges, de kegyetlen szigorú és megköveteli a tiszta énekhangot, a jó mozgást és leginkább a fegyelmet.
- Azt mondtam, hogy a Smooth Criminallal kezdtünk, ne bámészkodjatok, hanem rendeződjetek párokba a duetthez! – Semmi „Sziasztok, gyerekek! De jó, hogy idén is találkozunk…”, „Jó, hogy látlak titeket, milyen volt a nyaratok?”. Egész egyszerűen lebarmol minket. Én kikaptam magam mellé az egyik évfolyamtársamat, semmi bajom nem volt vele, de ő nem épp kedvesen méregetett engem. – Beszéljétek 10 másodperc alatt, hogy melyikkőtök vállalja az egyes és kettes szólót! – parancsolt ránk. A vörös lány kinyögte, hogy övé az első, majd el is fordult tőlem, ami abszolút nem értettem. Hisz nem vagyok leprás, vagy mi!
- Jones, akkor egyes, árva lány pedig kapja a kettest! – vágta hozzám a lapot, amin rajta voltak a szólóink és a szöveg maga, valamint egy egyszerűbb koreográfia.
Döbbenten bámultam a tanárnőre, aki undorodóan felhúzta az orrát, majd osztotta tovább a lapokat. Felfogni képtelen voltam, hogy merészel így beszélni velem!
Annyi minden kikívánkozott a számon, mégsem szóltam egy szót sem. Nem tudtam. Beskáláztunk, majd átolvastuk és elgyakoroltuk a papíron leírt dolgokat. Ezután élesben ment. A tanár leült a lelátó első sorába, és árgus szemekkel figyelte az első pár mozdulatait és hangjait.
Ekkor a lelátó tetejéről zaj hallatszott, majd megtudtuk mitől, vagyis kitől származik. Néhány srác ökörködött, majd megrémülve a tanárnőnk pillantásától, inkább leültek és csöndben maradtak. A reflektorok miatt kissé meg kellett erőltetnem a szemem, hogy meglássam, kik vannak ott. Majdnem leszédültem a színpadról, mikor észrevettem a terpeszkedő Sebastiant. Viszont késő a meneküléssel, mi következtünk!

- Nos, lássam tudsz-e még összefüggően mozogni Fabray! – csattant rajtam gúnyosan a tanárnő hangja. A csoporttársaim felröhögtek, a tanárnő felettébb gonoszan velük nevetett. A nézőtér tetejéről felhördültek néhányan, Sebastian mérges arccal pattant fel. Fohászkodó arccal néztem a szemébe és némán könyörögtem, hogy ne szólaljon meg.
- Gyerünk, kezdjétek már! Clarie, indítsd el a hifit! – szólt rá az egyik lányra, aki gunyorosan nyomta be a készüléket, aminek az első ütemei bezengték a termet. Leültem a székre, ami a koreográfiához lett kikészítve, majd elkezdtük a dalt. Igyekeztem mindent beleadni, pontosan mindent úgy csinálni, ahogy tanultam, mégis elégedetlenséget láttam a tanárnő arcán. Az első refrén után jött az én hangkitartásom, vagyis a ketteseké. Eddig mindenki belebukott abba részbe, én viszont szívből énekelve kitartottam a hangom. A nézőtérről gyér, döbbent taps hallatszott, de a dalnak még nem volt vége. Azonban a tanárnő leállított minket.
- Jones, tökéletes, Fabray takarodjon öltözni és tűnjön a szemem elől. Nem tudom mit hiszel kislányom, de elég tiszteletlen és helytelen dolog, hogy hencegve nézel mindenkire és lenézed őket, mert nem tudtak kiénekelni egy kissé nehezebb hangot! Takarodj a szemem elől! – ordibált olyan hangosan, hogy szerintem az iskola másik végén is hallották. Szégyenkezve rohantam az öltözőbe és nem sok híja volt, hogy el ne sírjam magam. Lerángattam magamról a ruháimat és felvettem helyette a pompon egyen szoknyám. Úgyis egy fél óra múlva kezdődik annak az edzése, legalább lesz időm venni valamit a büfében, mert ma alig ettem.
Nagyon meg voltam bántva és el voltam keseredve. Nem tudom mit vétettem ezeknek a lányoknak, hisz soha nem kaptam még főszerepet, így még azt sem foghatják rám, hogy elhalásztam valamelyikük orra elől egy áhított szerepet.
Belebújtam a cipőmbe és a baseball dzsekimbe, majd búskomoran kimasíroztam a teremből, de még épp hallottam, ahogy a tanárnő közli: Fabray idén még szánalmasabb és butább, mint tavaly volt. Szegény árva lány, még énekelni is elfelejtett, lehet akármilyen magas a hangja.
Komótosan vonultam kifelé a suliból, ki a hátsó udvarra, mikor kiáltások hallatszottak mögülem.
- Raina! – Sebastian lihegve közelített felém és egy másodpercre döbbenten szemlélte rajtam az edzőruhát. – Csakhogy megálltál végre! Fél órája kiabálok utánad! – mosolygott rám kedvesen.
- Mit szeretnél? – kérdeztem tőle fáradtan, hideg arccal. A reggeli jókedvem, ami az utolsó óráig kitartott, most elillanni készült, sőt el is tűnt belőlem.
- Na, jó, ez kicsit cinkes így, de… - megvakarta a tarkóját, én pedig várakozva pillantottam fel magas alakjára. – Szerintem nem volt igaza a tanárodnak! Nagyon szépen énekeltél, bár én annyira nem értek ehhez, de nem volt jogos a dumája, az tuti! – mondandója halovány mosolyt csalt az arcomra.
- Köszönöm! Viszont, ha most nem haragszol, mennék edzésre! – intettem neki, majd futni kezdtem kifelé és a pályára rohantam. Nem volt időm Sebastianra. Néhányan már ott lézengtek, ők kedvesen köszöntek nekem. Ez a csapat sokkal kedvesebb, mint az acapella, ugyanakkor itt sincsenek nagyon barátaim. Nagyon rosszul éreztem magam az előbb történtekért, de nem foglalkozhatok ezzel. Megtanították nekem otthon, hogy nem szabad. Időm sem lett volna rá.
Hamarosan megérkezett az egész csapat és nekikezdtünk a bemelegítésnek. Itt is nő tanít minket, de ő sokkal aranyosabb.
- Rendben lányok! Most pedig jöjjön az szokásos év eleji tornánk! Most még nem lesz baj, ha elrontod egy kicsit a gyakorlatot, de a következő edzésen a hibákat már nem fogadom el. Névsorba, egysoros oszlopokba rendeződni! – harsogta a tanárnő és mi néhány másodperc alatt összerendeződtünk.

Én nagyon elöl voltam, így lelkileg fel kellett készülnöm. Húzós kis gyakorlatot kell bemutatnunk. Nekifutásból egy félkezes cigánykerék, három szabályos kézen átfordulás, egy lazább szaltó és az érkezés pedig spárgában. Kicsit rémisztőnek tűnt, de voltak tavaly ennél durvább gyakorlataink is.
- Karolina Fabray! – szólított a tanárnő. Beálltam a rajtvonalhoz, majd mikor a tanárnő a sípjába fújt, elkezdtem. Az egyik kézen átfordulásnál lett egy hibám, de ezen kívül egész jól megoldottam a feladatot.
- Fabray, szép volt, de javítani kell az izmaidon, mert emiatt buktál kicsit bele az átfordulásba – kiáltotta oda tanárnő, majd szólította a következőt.
Sokára bár, de végeztünk, mehettünk öltözni. Az öltözőben gyorsan lezuhanyoztam, megtörülköztem és felöltöztem. Elő vettem a fésűm és elkezdtem kifésülni az immár kibontott hajamból a gubancokat. Egyszer csak beesett mellém Jillian Stark, aki a csapatkapitány és neki a barátnői. Elkezdtek beszélgetni, így egy ideig tudomást sem vettem róluk.
Aztán elhangzott a nevem.
- Raina, és mondd csak, mi volt az a botlásod? – kérdezte Jillian idióta vigyorral.
- Rosszul tettem le a kezem – válaszoltam váll vonva, de ezt ő nem hagyta ennyiben.
- De hát te, olyan ügyes voltál tavaly! – nézett rám sajnálkozva, amitől egyrészt felfordult a gyomrom, másrészt viszont újra elkapott a megaláztatás érzése.
- Jaj, Jill, mit vártál tőle? – sipákolt mesterkélten egybarátnője, mintha ez olyan természetes lett volna. – Hisz akinek korcs az anyja, abból magából is korcs lesz, nemde? Egy korcs pedig ne mtud hibátlan gyakorlatokat, ugyebár? – kérdezte vidáman körbenézve, nekem pedig megállt a kezem a levegőben. Sírva fakadtam és kirohantam.
Száguldottam végig a folyosókon, meg sem álltam hazáig. Nem tudom, miért érdemlem ezt a bánásmódot, és azt sem, miért nem szólok vissza. Talán azért, mert van még bennem egy csöppnyi becsület és büszkeség. Hogy nem süllyedek le az ő szintjükre, akik azért bántanak másokat, hogy nekik jó legyen. Akik azért piszkálnak, mert te más vagy. Nem épp különleges, de más.  
Nagynéném azonnal berángatott, mihelyst meglátta könnyáztatta arcom, majd rákérdezett arra, ami én sem tudtam pontosan: mi történt velem?                  

2013. szeptember 22., vasárnap

Two Award

Sziasztok! 

Megkaptam a második díjam, és az első liebsterem. Köszönöm Eni V.-nek! 

 
1. Írj magadról 11 dolgot!
2. Válaszolj a 11 kérdésre!
3. Tegyél fel 11 kérdést!
4. Küldd tovább 11 embernek a díjat! 

11 dolog rólam: 

1. Semmi kedvem nincs díjazni....
2. De azért örülök, hogy gondoltak rám. 
3. Épp fehércsokit eszem. 
4. Megkaptam tegnap álmaim téli bakancsát. 
5. Ötletem nincs mit írjak, mert a Last Summer-ön már mindent kiveséztem. 
6. Unokatesóm kivasalta a hajam és irtó cuki vagyok így! 
7. Fő az egoizmus! 
8. Nagyon várom már a felvételizősdit! Mindezt idézőjelben.
9. Imádom a The Carrie Diaries. 
10. Van néhány ruhatervem, nagyon szeretek rajzolni.
11. Sebastian /a virágom/ kimúlt, elszáradt! 

11 kérdés nekem:
 
1. Mi a kedvenc sütid?
Kókusztekercs. 
2. Mit gondolsz a vegetáriánusokról?
Nincs velük bajom.
3. Mit gondolsz a passzív-agresszív emberekről/bloggerekről?
Olyanok, amilyenek. Nem különösebben kedvelem őket, itt főleg az emberekre gondolok. A bloggerek. Úgy vagyok vele, hogyha egyszer már belevágott, akkor próbálja tisztességesen csinálni. 
4. Van bakancslistád?
Van, persze. ^^
5. Szoktál hülyének nézni embereket?
Az egyik kedvenc elfoglaltságom! ;) 
6. Alapvetően milyen a személyiséged?
Katherine Pierce mond valamit? Amúgy kegyetlenke és gonoszka vagyok, ami szeret manipulálni, de amúgy irtó édes. 
7. Szerinted mi értelme van a blogolásnak, és miért jó?
Kiélem benne az álmaimat. /Kedvenc könyvem/ Aki álmokból épít várat, elfelejt élni. nekem ez segít és jó érzés mikor a kedves szavakat olvasom. 
8. Egy kedvenc magyar előadó:
ByeAlex 
9. Egy jó tulajdonságod:
Nagyon tudok nevettetni és ambiciózus. 
10. Egy rossz tulajdonságod:
Hogy kevés jó van. 
11. Van legjobb barátod/barátnőd, akinek mindent elmondasz?
Nem, nekem csak tesóim vannak. 

Bocsi, nem írok kérdéseket, nem is küldöm tovább! 

Szép napot, Britt


2013. szeptember 18., szerda

Chapter Three

Sziasztok! 

Megérkezett a harmadik fejezet, remélem örültök neki! ^^ Hogy megy a suli? Nekem húzós kis órarendem lett, remélem ti azért jobban jártatok! Mindenkinek jó olvasást! :) 

Bye, Britt D. R. 


HARMADIK FEJEZET - EGY ÚJABB LEZÁRT KORSZAK

Másnap sem mentem iskolába. Medát alig bírtam elzavarni a munkahelyére, persze, hogy jót akart nekem, de a főnöke már megőrült tőle. Danielle viszont nagyon kiröhögött, hogy még suliba sem tudok járni. Egész nap csak ültem a kanapén és néztem magam elé. Irtózatosan féltem attól, hogy újra letargiába zuhanok és nem szólok senkihez egy szót sem. Pedig nagyon jó úton haladok efelé. Gyűlöltem magam emiatt, hogy féltem. Féltem megtenni olyan dolgokat, amiket meg kellett volna.
Hirtelen ötlettől vezérelve rontottam fel a szobámba és elő ástam az édesanyámtól kapott vékonyka karkötőt, amit eddig nagy becsben mindig elrejtettem, nehogy Danielle egyszer is viselni merészelhesse. Most minden óvatoskodás nélkül kiragadtam az ékszeres dobozomból és, úgy mezítláb rohantam kifelé a házból. Gyorsan kaptam egy cipőt, majd bezártam magam mögött az ajtót, a kulcsot pedig belerejtettem a virágosládába. Szaladtam a kihalt úttesten, ahogy csak bírtam. A cél a zuhatag volt. Nem hiába ez a város neve, ami.


Az erdő közelébe érve már megtaláltam azt a részt, ahol a baleset történt. Igazából a mai napig nem tudom mit történt, miért hajtott le édesapám az útról, be az erdőbe, neki egy fának. Nem is emlékszem. Most csak rohantam a zuhataghoz. A lábam kezdett fájni, de nem érdekelt. A karkötőt megszállottan szorongattam, majd amikor a vízhez értem, hatalmasat fékeztem.
Hezitáltam. A pici, ezüst ékszer az utolsó dolgok között tartható számon, ami a szüleimtől maradt rám. Úgy éreztem, meg kell tőle szabadulnom, mert akárhányszor ránéztem beugrott egy villanás és már csak sikolyokat és a fájdalmas kiáltásokat hallottam.
Megijedtem, mikor magam mögül léptek zaja hallatszott. Kis híja volt, hogy bele nem szédültem a vízbe. A karkötő kicsúszott a kezeim közül és már csak azt láttam, ahogy egy apró csobbanással lefelé viszi a víz.

Fel sem fogtam, mi történik, csak bámultam utána, néztem a vízgyűrűket és reméltem, hogy egyszer csak feljön a felszínre, de nem tette. Elveszett. Csak azt nem értem miért vagyok ennyire életképtelen emiatt, mikor eredetileg is ezt akartam volna. Engem mostanában lehet egyáltalán érteni?!
Az idegen, akinek hála véletlenül eldobtam az utolsó emléket anyukámról, óvatosan érintette meg a vállam, mégis akkorát ugrottam, hogy nem kapja el a derekam, akkor én is süllyedek a karkötőm után.
- Sebastian, a francba is, mit művelsz? – nézek rá ijedten, mikor sikerült megfordulnom. Mérgesen kiáltottam rá, ahelyett, hogy elrebegtem volna egy köszönömöt.
- Hé-hé! Fabray, nyugi! Megmentem az életed, de ne zavarjon! – csattant fel ő is, majd mikor megbizonyosodott, hogy állok a lábamon, akkor elengedett.  Mit keresel te itt? – kérdezte fejét rázva és szinte egy másodperc alatt lenyugodott.
- Öhm… Sétáltam! – vágtam rá az első dolgot, ami eszembe jutott. Talán még hihető is lett volna. Talán.
- Ennél kihaltabb helyet életemben nem láttam és te meg itt sétálsz? – kérdezte kuncogva, majd lemutatott a sok méter mélyen lévő nagyon mély tóhoz. Zavartan vállat vontam és újra odapillantottam a vízre. Elveszett. Vége. Ennyi. – Hahó! – legyezgette előttem a kezét Sebastian.
- Öhm, bocsi, csak elbambultam! – mosolyogtam rá. – De akkor te mit keresel itt? – kérdeztem rá, amint beugrott, hogy neki sem lenne itt keresnivalója. Lazán volt felöltözve és csupán egy hátizsák volt nála. Elmerengve néztem végig rajta. A haja lazán oldalra volt csapva és a szemei szinte a vesémig láttak… Azok a szemek!

- Város felfedező túrát tartok magamnak – jelentette ki, én pedig elkezdtem nevetni. Ez most komoly?
Sebastian mérges, ám játékos arccal bámult rám és hangot is adott a véleményének:
- Mi ilyen vicces ezen, Fabray? Idegenvezetőm nem lett, mert nem jött suliba, így egyedül kellett nekivágnom a városnak! – közölte mártír arccal, amitől újra nevetnem kellett. Sebastian szórakozottan legyintett, mintha nem lennék normális. Én még mindig nevettem fogalmam sincs miért, annyira más volt ez a helyzet. Képtelen voltam nem vidám lenni, holott ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy az előbb még a sírás határán álltam.
- Miért, ki lett volna az szerencsétlen? – kérdezte rá, mikor kissé megnyugodtam, de a mosolyt nem tudtam levakarni magamról. Pusztán a viselkedésével felvidított, szerintem Meda néni el sem hinné, hogy még nem felejtettem nevetni.
- Szerencsétlen? Ugye nem vagy önbizalom hiányos, Fabray? – kérdezte, mire én egy döbbent mosoly kíséretében vállat vontam. Kedves, hogy rám gondolt.

- Szóval én… Nem tudom, hogy keveredtél te a zuhataghoz, de örülök, hogy összefutottunk. Ha nem probléma, nem vezetgetlek körbe a városban, majd talán máskor – néztem rá bocsánatkérően. Megrántotta a vállát, nemtörődöm módon. Kissé csalódottnak tűnt, de ezt én csak egy pillanatra láttam csak. – De talán jövő héten szívesen megmutatok néhány helyet, elvégre ezt is megtaláltad. Elárulom, van olyan lakos, aki nem is tud a létezéséről – kacsintottam rá, ami mosolyt csalt az arcára.
- A jövő hét jó lesz, Fabray! – bólintott. – Hazakísérlek, jó? – nézett rám és kételkedést véltem felfedezni a szemeiben, ugyanis utoljára, mint egy megbizonykodásnak, még egyszer lepillantottam a vízre. Igen, hivatalosan megszabadultam az egyik utolsó kézen fogható emlékemtől. Kár, hogy a gondolataimat nem tudom eldobni.
- Oké, köszi! – intettem neki, majd elindultunk kifelé az erdőből. Némán ballagtunk egymás mellett, mindketten gondolkoztuk. Az út hirtelen ismerőssé vált, ijedten rántottam meg Sebastian karját. – Nem mehetnénk másik irányban hazafelé? – kérdeztem esdeklően.
- Miért? – nézett rám értetlenül és továbbment, engem is húzva magam után. Ó, a francba is, Sebastian Kydd, miért vagy ilyen makacs? – Annyira szép részek vannak erre, erre jöttem befe… - hirtelen elhallgatott, így tudtam, hogy késő. A baleset helyszínétől nem messze van egy márványtábla, belevésve a szüleim nevével és rengeteg koszorúval körülvéve, megemlékezve a tragédiáról. Sebastian megkövülten bámult arra a pontra, ahol ez volt. Eltelt néhány másodperc, mire meg tudott szólalni. Én is leblokkoltam kicsit, de már egész jól kezeltem ezt, ami egyenlő azzal, hogy nem sírtam el magam. – Itt történt? – nézett rám szomorúan és megszorította a kezem. Nehézkesen bólintottam. – Tényleg annyira sajnálom, Raina…
- Figyelj, inkább menjünk haza, jó? – pillantottam rá könyörögve. Némán bólintott és elindultunk a másik irányba. Még vetettem egy pillantást a táblára és ez újra eszembe jutatta, hogy mi történt.

Jennett Davis - Fabray & Richard Fabray
Emlékeinkben örökké éltek!

Lassan beértünk a városba. Sebastian nem tudta hol lakom, ezért én mutattam neki az utat. Szótlanul, kissé kínos csendben sétáltunk egymás mellett, és egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy végül mégiscsak jó ötlet volt, hogy kimenjek a zuhataghoz megszabadulni a karkötőtől. A házunkhoz közel érve láttam, hogy Meda néni a tornácon kávézik és láthatólag sugárzott a boldogságtól. Sebastian halvány mosollyal pillantott le rám és oda súgott nekem:
- Nem igazán hasonlítasz a nagynénédre – kuncogott a fülembe, lehelete csiklandozta a bőrömet. 
- Tudom, de nem is baj. Elég, hogy mindketten túlreagálunk mindent – vontam vállat somolyogva és szinte éreztem, hogy a nénikém kitörő örömmel fogadja, hogy kimozdultam, ráadásul társasággal érkeztem haza.
- Szerintem nem reagálod túl a dolgokat – nézett rám Sebastian. Ó, ha te azt tudnád, Kydd! Azonban ehelyett a mondat helyett, csak ennyit válaszoltam neki:
- Lehet! – ezután felszaladtam a tornácra és megöleltem a nénikém. – Szia Meda! Hogy-hogy itthon? – kérdeztem tőle érdeklődve és elfelejtettem magammal azt a buta követ, a buta zuhatagot és a buta utat, ahol Sebastiannal jártunk. Bár ilyen egyszerű lenne. Bárcsak egy álom lenne ez az egész. Egy buta álom…

- Szia, drágám! Látom nagyon kicsattansz az örömtől – nézett rám meglepetten, de ugyanakkor hatalmas vigyor virított csinos arcán. – Előbb elengedtek! Az igazgató hívott az előbb, hogy mi van veled, mert nem tudta még kideríteni – nézett rám kicsit zavarodottan. Mondatát csak egy legyintéssel reagáltam le.
- Holnap már megyek suliba, hisz még az órarendem sincs meg, meg a szokásos acapella és pompon válogatáson is ott kell lennem – magyaráztam hevesen gesztikulálva. Jó kedvem volt, úgy igazán. Már a gondolat is jól esett, hogy én vidám vagyok. – Meda, amúgy ő Sebastian Kydd, ő pedig Meda Fabray, a nagynéném! – mutattam Sebastiant és Medát egymásnak.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Miss Fabray! – köszönt illedelmesen Sebastian és kezet rázott a nagynénémmel. Meda elismerő pillantást vetett rám és Sebastianra is. Ez nála egyenlő volt ezzel: jó választás. Szerintem ő úgy gondolja, hogy járunk. Hát nem!
- Szintúgy Sebastian, de ha nem muszáj, ne magázz, mert öregebbnek érzem magam, mint a saját anyám! – nevetett fel, mi pedig vele nevettünk, hisz a nagyi 94 évesen halt meg néhány éve, most pedig száz egynéhány lenne. Ezt persze Kydd nem tudhatta, de így járt! – Nincs kedved bejönni egy kicsit?
- Nem, köszönöm, Meda, csak hazakísértem Rainát! Már megyek is! – mondta, majd egyet hátralépett, elköszönt és elment. Mindketten bementünk a házba, azon belül is a konyhába.
Medával ezer éve nem beszélgettünk csajosan, de nem is lett volna eddig rá alkalmunk. Viszont most nekiálltunk mindent bepótolni. Töltött mindkettőnknek egy-egy pohár vörösbort és nekiálltunk főzni. Jócskán délután volt, mikor hazaértem, estefelé végeztünk a főzőcskézéssel. Háromfogásos vacsora fogadta a hazaérkező Danielle-t, aki meglepetten nézett ránk, amit mi egy koccintással erősítettünk meg. Kivételesen ő is elhagyta a bunkó modorát és még arra is hajlandó volt, hogy leüljön velünk enni és nem a szobájában elfogyasztani a vacsorát.

Végül ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, amiben Meda kivesézett velem minden Sebastiannal kapcsolatos témát. Nem tudom pontosan kicsoda is ez a Sebastian Kydd, hisz két hét alatt nem ismertem meg tökéletesen, de azt tudom, hogy nagyon sikerült ma felvidítania és ezért nagyon hálás vagyok neki.
Az est utolsó pontjaként jól összevesztünk azon, hogy mit nézzünk, végül nem lett sem csajos, bulis film, de horror sem, mint ahogy azt Danielle akarta, hanem egész egyszerűen nekiültünk a Harry Potter első részének.

Azt hiszem igen, ilyen egy család!