Chapter One

Sziasztok! 

Meghoztam az első fejezetet, amelyet egy olyan személynek ajánlok, aki remélem valaha is tudni fogja, hogy létezem, amelyet mindenkinek szeretettel ajánlok, nagy szívvel írtam meg nektek! <3 Köszönöm a prológushoz érkezett kommenteket! Nagyon örültem nekik! 

Bye, Britt D. R. 

The Pretty Reckless - Make Me Wanna Die

ELSŐ FEJEZET - MEG AKARSZ ÖLNI A SZEMEDDEL...

Reggel felkeltem az ébresztőre és elvégeztem a mindennapi teendőimet. Tegnap az évnyitón olyan szürke voltam, hogy a barátaim sem vettek észre, hála a nénikém anyáskodó elrejtésének. Az osztályfőnök kis híján elsírta magát a látványomtól, holott úgy néztem ki, mint egy élőhalott. A többi tanár annyira nem volt elragadtatva tőlem. A húgom gúnyos mosollyal bámulta végig a szenvedésemet és fennhangon beszélgetett és nevetgélt a barátaival. Nem is próbálta leplezni, hogy még mindig engem hibáztat a történtekért. Nem esett jól, de elviseltem. Muszáj volt. 

Utolsó simításként beakasztottam a fülbevalómat és belegyűrtem néhány üres füzetet és tollat a táskámba. Titkon, még mindig reménykedtem, hogy ez egy rossz álom és most, hogy lerohanok a lépcsőn ott vár majd édesanyám és Meda néni egy finom reggelivel, Danielle álmos pillantásokkal és egy puszival köszönt, apa pedig 10 perccel később veszi csak észre, hogy beértem a konyhába. Épp ezért, ebbe a halvány emlékképbe kapaszkodva rontottam le a lépcsőn, de csak a nagynéném nagy mosolya és a húgom morcos, érzelemmentes arca fogadott. 

- Jó reggelt Raina! Hogy vagy? - köszönt Meda, majd azonnal megkérdezte azt, amit minden egyes reggel kérdezett. Csak eddig nem válaszoltam rá. 

Mosolyt erőltettem az arcomra, megigazítottam a felsőm, és higgadtan, úgy ahogy elterveztem, válaszoltam:

- Köszönöm, jól! Jobban - bólintottam neki, majd a húgomra néztem, aki nem is figyelt ránk, mert zenét hallgatott. - Neked nem most van az előadásod? - néztem a nénikémre, aki hirtelen eldobott mindent és ránézett a konyhában található órára. 

- De és pont... 10 perc múlva kellene találkoznom a főnökömmel! Kajapénz? - nézett felváltva ránk, én megráztam a fejem, jelezve, hogy nekem nem kell. Danielle az én részemet is elvette és mint, aki erre az alkalomra várt volna, kapta a táskáját és szó nélkül kirohant és már csak az ajtócsapódás hangja maradt utána. 

- Megleszel, Raina? - nézett kissé aggódóan a nagynéném. Kibontotta vörös haját, megigazgatta a konyhaszekrény tükrében és újra rám pillantott. 

- Persze, Meda, menj csak! - intettem az ajtó felé, ő pedig hálásan mosolygott rám, majd kirontott, húgomhoz hasonlóan. Integetett még, majd már csak az ablakból láttam rohanó alakját.
Megittam a kávém, felvettem a cipőm, vállamra akasztottam a táskám és követve Meda példáját követve, sebtében megigazítottam göndör hajamat. Erőt vettem magamon és bezártam a bejárati ajtót. Kilépve Fell's Rock egyik utcájára, máris több ismerős pillantott rám. A szomszédok nem láttak a nyár eleje óta, így most mindegyik jött oda ölelgetni és részvétet nyilvánítani, holott ezt már megtették a temetésen. Ügyesen, néhány mondattal kibújtam a magyarázkodások alól, annyit mondtam, hogy egy barátnőmnél voltam New Orleans-ban. Ez nekik elég is volt, pontosan azt hitték, amit szerettem volna, hogy higgyenek: minden rendben van velem, nem kell aggódni meg pátyolgatni. Inkább utáljanak, vagy tartsanak szánalmasnak, csak ne sajnáljalak, mert az én utálom.
Rengetegen köszöntek rám, ami részben jól esett, viszont nem örültem neki, mert így nem tudtam elbújni és élni az átlagos életem, ami hivatalosan is ma kezdődött. Fell's Rock kisváros, nemcsak miket rázott meg a szüleim halála. Majdnem mindenki ismerte őket, kedves, segítőkész emberek voltak. Akik nekem nagyon hiányoznak.
Az iskola előtt ezúttal nem tudtam behúzódni Meda mögé, úgy, mint tegnap. Kegyetlenül kúsztak elém az emlékek, mikor anya még tavaly az első iskolanapomon bekísért ide, mikor elsős lettem. Az udvaron egy szó nélkül rohantam át, egyszerűen dühös és szomorú lettem a rengeteg kutakodó és gúnyos, veséig látó pillantástól, ami rám villant. Tavaly ilyenkor ennek örültem, mert már akkor is sokan jöttek oda barátkozni hozzám, mert pár nappal később érkeztem. Most viszont csak az öngyűlöletre tudtam csak gondolni. Valahol nagyon mélyen, én is magamat hibáztattam, nem csak Danielle.
Belépve az ajtón még több szempár kezdett vizslatni. Én voltam a korcs lány, akinek májusban meghaltak a szülei és azt hiszi, hogyha így mosolyogva besétál, mert mosolyogtam, akkor minden a régi lesz. Vírus voltam, amit mindenki kerül. Az álcám, miszerint minden rendben, megdőlni látszott, de tartottam magam és továbbra is kényszeresen fintorogtam mosolygásképp. Kilöktem az udvarra vezető ajtót és egy nagy lépéssel kiestem a folyosóról. Miután bezárult utánam az ajtó, mindenki visszatért a dolgához, mintha mi sem történt volna. Én is ezt szerettem volna tenni.
De persze ekkor a hátsóudvar témája lettem. Az első, aki leindult felém, az Missy Miss volt az udvarhölgyeivel. Missy azt hiszi, hogyha megjátssza magát a szokásosnál is jobban és megpróbálja elhihetni velem, hogy megérti a helyzetem, akkor azzal még vonzóbb lesz, mint tavaly volt.
- Raina, drágaság! - sipította magas hangon és megragadta a vállaim, beletépve a hajamba is, miközben lebiggyesztette a köztudottan plasztikáztatott száját. - Hogy vagy? - kérdezte álszenten és ha csak egy pillanatra is, de megölelt.
- Köszi, jól vagyok. Már jól - hazudtam szemrebbenés nélkül az elhatározásomat. Még a legjobb barátaimnak sem akarom elmondani, hogy igazából szó sincs arról, hogy jól lennék. Mert nem vagyok, de ha siránkozom és írom a naplómat, amit majd elrejtek a szekrényben a selejt ruháim közé, akkor tényleg nem lábalok ki soha a szomorúságból, ami mostanság körülvesz. Ideje rájönnöm, hogy egy normális élet az egyetlen, amit fel tudok használni gyógyírként a májusban történtekre. Missy kisminkelt arcát nézve mantraként ismételgettem magamban: nem leszel mindig szomorú Raina!
Tovább mentem és ott voltak az én barátaim, akiket ezer éve ismerek és szeretek. Leah, Mason és Winter. Mindegyikük széles mosollyal fogadott és bezártak egy nagy ölelésbe, ami nagyon jól esett.
- Háromra! 1, 2, 3 - kezdett el számolni Mason. Nem tudtam mi lesz háromra, de ez nem maradt így sokáig. - Szeretünk Fabray! - kiáltottak nagyon hangosan a fülembe, amit én nem tudtam mással lereagálni, mint nevetéssel.
- Köszi, srácok, rám is fér! - mondtam nekik, mikor mindannyian abbahagytuk a nevetést. - Hiányoztatok!
- Te is nekünk! Na, gyere baba - mondta Wint, majd csontropogtató ölelésben részesített, mintha az előző nem törte volna szét az összes bordámat.
- Elég lesz, W, megfojtod! - rángatta le rólam barátnőmet Leah, aki szolidan örült annak, hogy kimozdultam otthonról és csak egy puszit adott.
- Szia picu! - mosolygott rám Mason és kedvesen, átkarolt. - Aranyos a felsőd - mutatott a kék ujjatlan pólómra, amit viseltem.
- Köszi, Mason! Kedves - mosolyogtam rá, majd mindannyiukra. Láttam, hogy Wint nyitja a száját és szinte előre láttam a mondatát - Jól vagyok W, köszi! De jobban érezném magam, ha Missy nem lenne ekkora liba és nem bámulna mindenki engem - sóhajtottam nagyot, majd óvatosan befurakodtam Leah és Mason között és beálltam mögéjük.
- Ó, oké, annak örülök - mosolygott rám, majd figyelmen kívül hagyott és Leah felé fordult: - Szerinted, tuti jól van? Olyan sápadt - magyarázta fojtott hangon Leah-nak, mi pedig úgy néztünk rá, mintha nem lenne normális. Pedig általánosságban az.
- Wint, itt állok és igen, mondom, jól vagyok - mondtam ki ugyanazt a mondatot, ma már ötödszörre legalább.
- Amúgy hidd el, kicsit sem méltatnak annyira, mint az új srácot. Sebastian Kydd-nek hívják és már a neve is dögös. Valami vörös kocsival közlekedik és annyira laza, hogy reggel, mikor a dirivel dumált, majdnem szétesett - vihogott Wint, majdnem megkövült és a vállamat lökdösve az ajtó felé mutogatott. A név nagyon ismerős volt, de nem voltam biztos a gazdájában.
Azonban minden kételyem eloszlott, mikor megláttam a suli hátsó udvarra vezető bejáratánál. Szőke haj, meseszép szemek, bár ezt csak következtetni tudtam, ugyanis napszemüveget viselt. Így pólón és pulcsin keresztül is látszott, hogy nagyon jól nézhet ki a teste, és ahogy Wint mondta tényleg annyira lazának tűnt, hogy egy nagyobb mozdulatnál egyszerűen széthullanának a csontjai. Ezt a Sebastian Kyddet ismertem. Túl jól.

Sebastian kiszúrt engem, ahogy tátott szájjal bámulom, egyetemben az összes udvaron tartózkodó csajjal, akik elsős kortól végzősig, de csorgatták a nyálukat. Missy még nyávogni is elfelejtett, annyira "elvarázsolta" Sebastian.
Felém vette az irányt, amitől én nagyon megijedtem, tekintve, hogy nem beszéltem a barátaimnak, hogy tulajdonképpen ismerem őt. Félúton levette a szemüvegét és én magamban az ájuldozásom közepette adtam magamnak egy pacsit, ugyanis igazam lett: meseszép szemei vannak, amitől meghal körülbelül... mindenki.
- Fabray! Jó újra látni, így, vidámabban - mosolygott rám szomorúan, tőlem pedig csak egy halovány bólintásra tellett.
- Köszi! - mondtam halkan, néhány másodperc múlva, mikor sikerült valamennyire megerőltetni magam.
- Hallottam mi történt a szüleiddel és veled. Sajnálom! - a mondandója nem nagyon érdekelt, de kezdtem rosszul lenni attól, hogy még az előbbinél is jobban megbámultak.
- Már jól vagyok - mondtam síri hangon és ez még jobban előidézte Sebastian-ban a sajnálatot. Pont ugyanolyan volt a tekintete, mint mindenkinek. A temetésen, az utcán, az iskolában... - Már sokkal jobban vagyok, de köszönöm! - bólintottam neki magabiztosan, de így is meginogtam.
- Annak örülök! Még találkozunk! - kacsintott, felvette a napszemüvegét és elsétált. El sem akarom hinni, hogy én ismerem ezt a srácot. Először jó ideje, de átfutott az arcomon egy őszinte mosoly, ami feltűnt a barátaimnak is és rá kellett jönnöm, hogy nem kettesben beszélgettünk Sebastian-nal. Jó sokan végighallgatták és nem értik, hogyan állhat szóba velem egy ilyen jó pasi.
Mindhárom barátomnak kíváncsi tekintete volt és várakozóan bámultak rám, de mikor nem akartam megszólalni, Leah karon ragadott.
- Honnan, mióta és mennyire ismered őt? Minden részletre kíváncsiak vagyunk! - tudtam, hogy ebből nem mászok ki egykönnyen, de számítottam Mason és Wint támogatására. Csak számítottam. Ők ketten ugyanúgy néztek, mint Leah és kénytelen voltam belátni, hogy kezdődik a mesedélután, amikor kitálalok, honnan, hogyan, mióta és mennyire ismerem Sebastian Kyddet.