Chapter Two ~ First Award

Sziasztok! 

Meghoztam az új fejezetet! :) A részek körülbelül 3-4 naponta jönnek majd. Jó olvasást mindenkinek! Utólag kipótolva... Megkapta a blog az első díját, már a második fejezetnél. Nagyon köszönöm, Hexi!

Bye, Britt D. R.

   Szabályok:

1. Ha megkaptad a díjat, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható képet!

2. Őszintén válaszolj a kérdésekre!

3. Összesen öt személynek kell továbbküldened!

4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat!

5. A díjat visszafelé nem lehet adni!

A kérdések és válaszaim:

1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?

Nem sokan tudják itt blogspoton, de Hannának hívnak. A beceneveimből ezer van, legtöbbször Linának, Huginak hívnak, mégis a hozzám legközelebb álló, amit rengetegen használnak az a Nina. 

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?

Christina Aguilera - Hurt. Nagyon meghatott maga a szám is, valamint a videóklipje is. Sőt a klipen kiborultam. 

3. Félsz a sötétben?
Egyáltalán nem, sőt... Kisebb koromban sem ijedtem meg tőle. 

 
4. Szerelmes vagy valakibe?

Nem szívesen mondok igent, mert annyira még nem estem bele a srácba. Úgyhogy inkább nem! :) 

5. Mi volt a legcikisebb dolog, ami eddigi életedben történt?

Nem vagyok szerencsétlen lány, így nem sűrűn történik velem ilyen, de ha mégis az sem olyan vészes. Nem tudnék konkrét történetet mondani.

6. Gondolatban öltél már meg valakit?

Nem is egyszer! ;)

7. Szerinted a péntek 13 szerencsét vagy szerencsétlenséget jelent?

Pont tegnap volt. :) Én amúgy nagyon szeretem, sőt odáig vagyok ezért a napért. Általában ilyenkor mindig valami oltári jó dolog történik velem, így szerencsének tartom.

8. Van olyan dolog, amit a szüleidnek sem árultál el?

Hogyne! Ha vicces akarnék lenni, azt mondanám, hogy a vázát! 

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek tartasz?

Nem. Én egy Nirvánás, Rolling Stones-os, Beatles-es, Ramones-es csaj vagyok, de szeretem a Wannabe-t is, meg a One Directiont és Justin Biebert. Hallgatok Pretty Recklesst és Bryan Adamset, de meg tudnék halni Madonnáért is. Felvállalom az ízlésem, ilyen problémám nincs. 

 
10. Kiskorodban sírtál, amikor szurit kaptál?

Egyszer sem. :D

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?

Nyilván próbálnék ugyanaz a lány maradni, aki voltam. Olyant alkotnék, amit az emberek szeretnek és biztosan sokat adományoznék a rászorulóknak is, valamint rengeteg kampányolnék a rossz dolgok ellen. 

  
12. Szoktál álmodozni?

Ki nem?! De nagyon nagy a realitás érzékem, így nem szoktam elveszni az álmaimban. Az egyik kedvenc könyvemben azt mondták, hogy aki álmokból épít várat, az elfelejt élni. Ez igaz! De mivel írok, ezért muszáj! :)

13. Járnál Chase Crawforddal?

Szívesen! Aranyos, helyes srác!

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/Lány? Neveik?

Lány ikreket. Bár nem szívesen lennék anya, nem tudom elképzelni magam úgy. A neveik... Az egyik biztos Elena lenne, a másik Karolina. Ha fiú, akkor Károly. Bár hol van az még...

15. Adni vagy kapni jobb?

Mindkettőnek megvan a maga varázsa... ^^

16. Titkom?

Amúgy is titokzatos lány vagyok, vagyis ezzel nyaggatnak, így egy rakat titkom van, meg rengeteget bíztak is rám már eddig, amiket a síromig megőrzők. 

17. Bakancslista?

Világ körüli út a legjobb barátnőmmel. <3 

_______________________________________________________

Bryan Adams - Heaven

MÁSODIK FEJEZET - EZ NEM A MENNYORSZÁG...

- Elég legyen! – kiáltottam fel idegesen, mikor már elegem volt abból, hogy egyszerre hárman beszélnek hozzám. Maradjunk annyiban, hogy idegileg nagyon érzékeny vagyok. Megszeppenten hallgattak el, így én végre el tudtam kezdeni a mondandómat – Emlékeztek, mikor januárban kizavartak minket melózni Európába? – néztem rájuk felváltva, de csak értetlen tekinteteket kaptam válaszul. – Leah, te jegyszedő voltál a sífelvonónál, én szobalány, te meg Winter… Öhm, mit is csináltál?

- Havat lapátoltam – hatalmas lelkesedéssel ejtette ki a két szót, szerintem szívesebben lett volna most a béka feneke alatt… két kilométerrel.

- Igen, te havat lapátoltál. Én meg ágyneműt cserélgettem és takarítottam. Kyddék weekend házában – árultam el az egyetlen tényezőt, ami a Sebastiannal való ismeretségemhez tartozik. Mindhármuk döbbenten bámult rám, én csak védekezően feltartottam a kezem. – Ti akartátok tudni! – igazából Sebastiannal nagyon jól összebarátkoztunk, vagy valami olyasmi, egészen meg tudtuk érteni egymást, és ha több ideig maradtunk volna, szerintem még jobb barátok lennénk.  

- Te. Egy. Házban. Sebastian. Kyddel?! – kérdezte lassan tagolva a szavakat Wint, majd a végét hisztérikusan elnyújtotta. Eltűrte a haját a füle mögé és úgy nézett rám, hogy meg tudott volna ölni a szemével.

- Igen! Onnan ismerem és ennyi a mi nem létező nagy történetünk! – zártam volna le a témát. W nem így gondolta, de Leah közbevágott még előtte is:

- Ahha… - nézett rám mindentudó mosollyal, amit egy halovány fintorral reagáltam le. – Szóval nem volt semmi csókocska, vagy egy kis tipi-tapi? – nézett rám kajánul és egyben gúnyosan is.

- Akár hiszed, akár nem, de nem volt! Miért kell azonnal rosszra gondolni? – kérdeztem felháborodottan és a szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Idegesített ez az egész. Értem én, hogy kíváncsiak, de mégis, olyan furcsa volt számomra, bár ez megmagyarázhatatlan. Annyira különös volt újra emberek közt lenni. Talán azért, mert egész nyáron csak a nagynénémmel meg Danielle-lel találkoztam. Talán azért, mert már nem volt újra olyan jó velük lenni, mint az ütközés előtt. De ilyenre gondolni sem akartam, mert elborzaszt a gondolat, hogy nélkülük kellene élnem… Vagy úgy jobb lenne?

Az egész gondolatmenetem csak egy pillanat volt, Winter már magyarázott is nekem valamit Sebastianról. Egy pillanat. Egy olyan másodperc, amikor megfordult a fejemben, hogy egyedül lenne számomra a legjobb.

- Raina, figyelsz te ránk egyáltalán? – csattant élesen Winter hangja, aki most rendkívül mérgesen bámult rám. Zavarodottan néztem rá, teljesen elvesztem a gondolataim között. Mason barátságos, megértő mosollyal nézett rám.

Újabb egy pillanat. Amikor felugrottam az asztaltól és hirtelen rám zúdult, amit reggel elfojtattam magamban. A mérhetetlen félelem és bűntudat.

- Ne haragudjatok! Asszem, hazamegyek! – intettem a fejemhez kapva, mert újra olyan különös, megmagyarázhatatlan érzésem volt. Ők értetlenül bámultak rám, igazából én sem értettem mit csinálok.

- De, Raina, még óráink lesznek! – kiabált utánam Leah, de addigra én rég elhagytam a könyvtárat, alig hallottam meg, amit nekem mondott. Kilöktem a bejárati kaput és szaladtam kifelé az udvaron. Ott már alig lézengtek néhányan, hisz mindjárt becsöngetnek. Annyira szaladtam, hogy belerohantam valakibe, aki nem győzött elkapni, különben mehetek a balesetire egy orrtöréssel. Az illető ezt szóvá is tette:

- Csinos orrod van Fabray, kár lenne érte! – nevetett Sebastian Kydd a bénázásomon. Jogosan. Egy nagy sóhajjal néztem fel rá és összeszedtem magam, hogy normálisan meg tudjak állni a lábamon. – Nem gondoltam volna, hogy lenne nálam is nagyobb iskolakerülő! – mosolygott továbbra is. Nekem is halvány, átsuhanó mosolyt csalt az arcomra, de aztán újra elkeseredtem.

- Igen, szerintem is kár lenne érte. Most pedig megyek, ha nem baj! – elsuhantam mellette és újra futólépésben közelítettem meg az iskola kapuját. Sebastian egy nevető fejrázás kíséretében bement a suliba, én pedig szaladtam, ahogy csak bírtam. Lehet, mégsem volt jó ötlet újra, így iskolába jönni, mintha mi sem történt volna. Mert történt.

Azt hittem, hogyha mosolyogva újra játszom a kedves lányt, akkor minden rendben lesz, de most, ahogy faggattak a barátaim, rájöttem, ez nem így megy. Ez nem ilyen egyszerű. Hiába próbálom azt bemesélni magamnak, hogy jól vagyok. Talán jól leszek. De még nem vagyok kész arra, hogy minden a régi legyen. Valami elsöprőnek kell történnie, hogy megváltozzon ez az egész.

Már szúrt az oldalam, de odaértem a célomhoz. Fell’s Rock szanatóriuma. Gyönyörű épület, hatalmas, erdős parkkal. Nemcsak a betegeket és az ő családtagjaikat, de mindenkit beengednek ide, persze csak korlátozottan. Ez a város amúgy is ilyen hegyes, lankás, de a szanatórium szó szerint hegyre épült és nagyon jó a levegő itt. Mindenki megnyugszik egy perc alatt. A nővérek látásból már ismernek, így mint, mindig, most is vidáman integetnek nekem.

Miután kikerültem a kórházból, azt akartam, hogy ide jöhessek lenyugodni és hagytam volna, hogy itt ápoljanak. Itt is lett volna pszichológus. Azonban a doktorok valami hülye indok miatt nem engedték, hogy ide jöjjek, pedig itt talán rendesebben felépültem volna, mint Mrs. Landers káposztaszagú irodájában, ahol az egész falat halacskás képek töltötték be.

Már az 1800-as évek végén is az volt, ami most. Mint mondtam csodás hely. Elmentem egy kicsit beljebb a park erdejében, persze csakis az ösvényen. Így reggel, gyönyörű szépen sütött a nap, nem kellett semmilyen fény. Néhány idős néni ott beszélgetett tőlem nem messze, nekik illedelmesen köszöntem, ők pedig széles mosollyal bólogattak vissza. Azért szeretem ezt az egész környezetet, mert minden felszabadult és mindenki vidám. Nincs nyomott hangulat, mint a kórházban és a jó levegő mindenkit meggyógyít, ha csak lelkileg is.

Letelepedtem a padra, ahol mindig ülök. Körülöttem fáról fára ugráltak a mókusok, akiket mindig megetetek és ez most sem volt másképp. A táskámban mindig van mogyoró, hisz a nyáron is sokszor rohantam ki ide a lenyugvás céljából. Előkapkodtam pár szemet és letettem őket a pad lábához. Nem telt egy perc máris több kisállat gyűlt oda mellém és szinte összevesztek azon a pár szem magon. Kuncogva rángattam elő a naplómat és egy tollat. Szinte belevéstem a betűket.

Kedves Naplóm! 

Szinte minden bejegyzésem a szanatórium parkjából írom. Most ezt is. Mesélek kicsit a reggelemről, arról a részéről, ami a suliban történt. Az a vicc, hogy még most is reggel van.

Elhatároztam, hogy ugyanolyan leszek, mint május előtt. Mielőtt a szüleim meghaltak volna. De nem sikerült. Hisztérikusan kérdezve: nekem egyáltalán mi sikerül? Maximálisan reménykedtem, hogy beválik a tervem. Mosolygok, bólogatok, mint ahogy az órán szoktuk. A nap első csapása Sebastian Kydd volt. A srác, akivel az Alpokban annyit beszélgettünk. Most a mi sulinkba jött át, miután – ismételten – kirúgták az előzőből.

A második csapás, hogy Leah-ék jól ki akartak faggatni. Erre én ahelyett, hogy nevetgélve elmesélem, milyen Sebastian és hogy mikről beszélgettünk, anno, elrohantam és itt kötöttem ki, anyukám régi munkahelyén.

A harmadik és egyben utolsó csapásom az a fájdalom, ami már elég régóta gyötör.

Kedves Naplóm! Nem is tévedhettem volna nagyobbat. Azt gondoltam, hogy mosolyoghatok, és úgy tehetek, mintha minden rendben lenne.

Volt egy tervem. Meg akartam változtatni azt, aki voltam. Új személyként életet kezdeni. Valaki a múltja nélkül. Fájdalom nélkül. Valaki élő. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem menekülhetsz el előlük, bármennyire is szeretnéd. Csak annyit tehetsz, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor eljön, elfogadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá.

Nagyon remélem, hogy meg is találom, mert nem fogok kibírni még egy ilyen szenvedéses három hónapot, de még egy hetet sem. Rossz arra gondolni, ami ma megfordult a fejemben…

Hogy nekem egyedül lenne a legjobb. Úgy igazán egyedül. Amikor azt csinálhatok, amit akarok. Senki nem szól rám. Mégis, valahol belül örülök, hogy vannak, akik ismernek, és nem hagyják, hogy egyedül legyek.

Ez nem a mennyország! Nem vagyok vallásos… Viszont hiszek bizonyos dolgokban, amik segítik túlélni a legnyomorúságosabb napjaim. Ilyen ez is. Miért érzem úgy, hogy még lesz több is?

Szeptember 2., Fell’s Rock-i Szanatórium

Becsuktam a kis, zöld könyvecském. A telefonom ezzel egy időben rezegni kezdett a farzsebemben. Kivettem és miközben visszatuszkoltam a táskámba a cuccaim, rápillantottam a kijelzőre. Meda neve villogott rajta. Fejem rázva kinyomtam és írtam neki egy SMS-t, hogy igen, eljöttem a suliból, de ne aggódjon, mindjárt hazaérek. Ezután felkaptam minden cuccom és nem a főbejáratnál hagytam el a szanatórium területét, hanem azon az elhagyatott részen, ami még a régi területhez tartozott. Kicsit hátborzongató volt, a kövek úgy néztek ki, mintha egy-egy sírhelyet jelöltek volna, holott ilyenről szó sincs. Csupán erre felé egy helyen ki van bontva a kerítés és 15 perc alatt haza érek, nem úgy mintha egy hatalmasat kerültem volna.

Szépen haza ballagtam, ahol Meda néni aggódóan várt a tornácon, minden üzenetem ellenére. Nem szólt egy szót sem, csak odarohant és megölelt engem. 

Talán valamilyen szinten mégis javulhattam a baleset óta. Néhány hete ilyenkor már megállás nélkül sírtam volna, de most egy könny sem jött ki a szememen. Csak visszaöleltem a nagynéném és arra gondoltam, hogy valahol fönt a szüleim rettentő büszkék rám és hogy nem hiába haltak meg miattam.

A szanatórium egy emlékhely. Emlékeztet egy olyan időszakra, amikor minden rendben volt és boldog voltam. Emlékeztet egy olyanra, amikor semmi nem volt rendben és úgy éreztem akkor, hogy nem is lesz. És talán jövőre emlékeztetni fog egy olyanra, ahol hiányosan bár, de újra minden rendben van és újra boldog vagyok…