Sziasztok!
Mi újság veletek? Hogy megy a suli? Remélem mindenki szerzett már ötöst, vagy megúszta a feleléseket! :) Jó olvasást!
NEGYEDIK FEJEZET - MEGALÁZTATÁS
Másnap mosollyal az
arcomon keltem fel és a rádióra ugrándozva öltözködtem fel. Kivételesen
kicsíptem magam, és meglepődtem mennyivel nézek ki erőteljesebbnek. Egy
elismerő biccentéssel intettem a tükörképemnek és elkezdtem összeszedni a többi
cuccom mára. Az acapella klubba összeraktam néhány kényelmesebb cuccot, a
pompon csapat edzéséhez pedig a kék egyenruhámat, a baseball dzsekit és egy
kényelmes cipőt. Mi vagyunk a Tigrisek szurkolólányai. Úgyhogy három táskával
bukdácsoltam le a lépcsőn, de előtte vetettem egy pillantást a tavalyi képemre,
ahol boldogan vigyorgok Cintia Clarkson mellett, aki elballagott abban az
évben. Milyen könnyű volt akkor pomponosnak lenni.
- Jó reggelt! –
köszöntem ásítva a konyhában tartózkodó Danielle-nek. Morcosan visszaintett és
még mielőtt megkérdezhettem volna a nagynéném hollétét, már válaszolt is a fel
nem tett kérdésemre.
- Meda már elment, de
sok sikert kívánt a hülyeségeidhez! – mondta unottan, majd bekapta az utolsó
falat müzlijét és köszönés nélkül elviharzott. El kellett gondolkoznom, hogy a
tegnap este biztos megtörtént-e, vagy csak álmodban.
Mindenesetre nagyon jó
kedvvel indultam volna útnak az iskolába. A kerítés előtt ért az első
meglepetés. A házunk előtt egy méregdrágának tűnő, vörös sportkocsi állt,
aminek épp akkor szállt ki a vezetője. Megkövülten álltam az ajtóban és
elgondolkoztam mit keres itt ez az autó. Ismételten előbb kaptam választ, mint
gondoltam volna.
Sebastian fellépett a
padkára és lazán nekitámaszkodott a kerítésnek. Napszemüvegét kissé lejjebb
tolta az orrán, és huncut pillantást vetett rám, miközben édes mosolyt
villantott.
- Te meg mit keresel
itt? – néztem rá és nehézkes léptekkel ugrabugráltam le a lépcsőn. A vigyoromat
még Sebastian váratlan feltűnése sem tudta lehervasztani. Szem forgatva
visszasétált a kocsijához és kinyitotta, vélhetőleg nekem, az anyósülés felőli
ajtót. – Még mindig nem értem! – vágtam értetlen, csipkelődő arckifejezést.
- Elviszlek a suliba,
ha megengeded! – nevetett egy fejrázás kíséretében.
- Ha azt mondom, hogy
nem, akkor mi lesz? – kérdeztem rá gúnyosan. Elvigyorodott.
- Akkor is elviszlek –
felelte jókedvűen.
- Szóval nincs
választásom – gondolkoztam el egy másodpercre. – Hova tudom berakni a cuccom? –
kérdeztem sóhajtva.
- Már kérdezni is
akartam, hogy túrázni akarsz ennyi cuccal? – kérdezte, miközben felnyitotta a
csomagtartót és segített bepakolni a cuccomat.
- Csakis – nevettem
fel, majd hagytam, hogy Sebastian hercegnőként kezelve újra kinyissa előttem a
kocsiajtót és be is csukja utánam.
Az iskolához az út
felszínes beszélgetéssel telt, de legalább elvoltunk. A sulinál ugyanolyan
illedelmes volt, mint a házunk előtt és kinyitotta nekem az ajtót, majd segített
kipakolni a cuccaim. A fél udvar döbbenten figyelte befelé sétáló kettősünket,
a másik fele, pedig már vagy elájult, vagy megette az irigység, vagy az
épületben tartózkodott. A bejárati ajtónál ott tartózkodtak a barátaim, akik
vigyorogva figyelték, ahogyan kettesben besétálunk Sebastiannal, és szinte
éreztem, hogy az lesz Wint első mondata: „Lefeküdtetek?”.
- Örültem az útnak,
Fabray! – mondta mosolyogva Kydd, és cinkos vigyorra húzódott a szája. Szinte
egész közel hajolt a fülemhez és hallani véltem, ahogy mögöttem mindenki
elfelejt levegőt venni. – Holnap is számíthatok a társaságodra? – mindezt olyan
halkan kérdezte, hogyha nem hallgatnak el a suliban tartózkodók, meg sem
hallottam volna. Egy pillanatra az én tüdőmben is megfagyott a levegő, de ezt
már egész gyorsan tudtam korrigálni.
- Talán igen, talán,
Kydd – mondtam megtévesztően, amit ő egy vicces, kissé hitetlenkedő fejjel
reagált le, majd intett, felvette a napszemüvegét és gondolom, kiment a hátsó
udvarra.
Meghúzva magam,
odasétáltam a barátaimhoz. Szomorúan intéztem hozzájuk a szavakat:
- Sajnálom, hogy
múltkor csak úgy elrohantam.
- No problemo, Fabray!
– Leah együtt érzően megölelt, de hamarosan félrelökdöste őt Winter.
- Nem érdekel, hogy
otthon sírtál, de most mondd meg, hogy mi van közted meg Sebastian között! –
rángatta meg a kezemet Winter és mérgesen húzott arrébb. – Lefeküdtetek, mi? A
szent Karolina Grace Fabray már nem szűz! – kántálta vihogva, gúnyolódva a
szőke hajú barátnőm.
- Nem feküdtünk és
maradj csöndben, te őrült! – vágtam idegesen tarkón, mert már a feltételezés is
bántott. Leah dühösen bezavarta a túlpörgött Wintert a suliba és hozzám
fordult:
- Bocsi ezért, de
nagyon izé mostanában. Például tegnap, mikor megint nem jöttél, elkezdett
fikázni, bár ezt inkább vegyük úgy, hogy nem is említettem – magyarázta Leah
mérgesen, de ugyanakkor zavarodott is volt a történtekkel kapcsolatban.
Vállat vontam, de
bántott dolog, mert nem ehhez voltam Winterrel kapcsolatban. Mason és Leah
bekísértek a suliba és Leah belekezdett a magyarázásba és adott egy órarendet
is, ami csak nekem szólt. Rajta voltak a táncóráim termei is, valamint az
énekórák és az edzések is. Hálásan megköszöntem, majd elkezdtünk semmiségekről
beszélgetni. Kicsit úgy voltam vele, hogy nagyon felszínesek vagyunk, de láttam
a barátaimon, főleg Mason-ön, hogy nagyon megijedtek az eltűnésem miatt.
Mikor becsengettek első
órára, rohantunk a fizikaterembe, ahol kezdődhetett az ismétlés, kezdve a
hetedikes tananyaggal, ami a maga módján nagyon bosszantó tud lenni. Kérem, már
másodikasok vagyunk!
*
Délután a nyolcadik óra
után szaladtam az előadóterembe, ahol az acapella válogatások zajlanak. Minden
év elején kiselejteznek egy-két embert, de jön a helyükre új a másnapi
válogatások keretében.
Beszaladtam az öltözőbe
és felkapkodtam a ruháim. Leah azt mondta, hogy a Smooth Criminal-lal kezdjük
az évet, így a megszokott póló, laza naci, tornacipő összeállításom mellé
beszereztem egy dizájnos kalapot. Hamarosan beértek a többiek is, mind szűk
cuccokba bújtak, kivéve néhány lányt. Rose Smith-hez és Lorie Deorin-hoz
csatlakozva mentem ki az előadóba és sorba álltunk, pont úgy, ahogy tavaly
beállítottak minket.
Újra az acapella
klubban! Amúgy csak a legelején acapelláztunk, utána áttértünk a „karaokés”
verzióra, de senki nem bánta. Közben persze bejött a táncolás is, amit én
nagyon szeretek, az egész klub teljesen szuper.
Nem csak én viseltem
kalapot, még sokan mások is áttértek az általunk Michael Jackson életmódnak
nevezett stílushoz. Már kicsit türelmetlenkedtünk, meg megfájdult a hátunk a
„húzd ki magad” elv miatt. Egyszer csak hatalmas dörrenéssel kicsapódott az
ajtó és belépett a tanárnőnk. Nagyon tehetséges, de kegyetlen szigorú és
megköveteli a tiszta énekhangot, a jó mozgást és leginkább a fegyelmet.
- Azt mondtam, hogy a
Smooth Criminallal kezdtünk, ne bámészkodjatok, hanem rendeződjetek párokba a
duetthez! – Semmi „Sziasztok, gyerekek! De jó, hogy idén is találkozunk…”, „Jó,
hogy látlak titeket, milyen volt a nyaratok?”. Egész egyszerűen lebarmol
minket. Én kikaptam magam mellé az egyik évfolyamtársamat, semmi bajom nem volt
vele, de ő nem épp kedvesen méregetett engem. – Beszéljétek 10 másodperc alatt,
hogy melyikkőtök vállalja az egyes és kettes szólót! – parancsolt ránk. A vörös
lány kinyögte, hogy övé az első, majd el is fordult tőlem, ami abszolút nem
értettem. Hisz nem vagyok leprás, vagy mi!
- Jones, akkor egyes,
árva lány pedig kapja a kettest! – vágta hozzám a lapot, amin rajta voltak a
szólóink és a szöveg maga, valamint egy egyszerűbb koreográfia.
Döbbenten bámultam a
tanárnőre, aki undorodóan felhúzta az orrát, majd osztotta tovább a lapokat.
Felfogni képtelen voltam, hogy merészel így beszélni velem!
Annyi minden kikívánkozott
a számon, mégsem szóltam egy szót sem. Nem tudtam. Beskáláztunk, majd
átolvastuk és elgyakoroltuk a papíron leírt dolgokat. Ezután élesben ment. A
tanár leült a lelátó első sorába, és árgus szemekkel figyelte az első pár
mozdulatait és hangjait.
Ekkor a lelátó
tetejéről zaj hallatszott, majd megtudtuk mitől, vagyis kitől származik. Néhány
srác ökörködött, majd megrémülve a tanárnőnk pillantásától, inkább leültek és
csöndben maradtak. A reflektorok miatt kissé meg kellett erőltetnem a szemem, hogy
meglássam, kik vannak ott. Majdnem leszédültem a színpadról, mikor észrevettem
a terpeszkedő Sebastiant. Viszont késő a meneküléssel, mi következtünk!
- Nos, lássam tudsz-e
még összefüggően mozogni Fabray! – csattant rajtam gúnyosan a tanárnő hangja. A
csoporttársaim felröhögtek, a tanárnő felettébb gonoszan velük nevetett. A
nézőtér tetejéről felhördültek néhányan, Sebastian mérges arccal pattant fel.
Fohászkodó arccal néztem a szemébe és némán könyörögtem, hogy ne szólaljon meg.
- Gyerünk, kezdjétek
már! Clarie, indítsd el a hifit! – szólt rá az egyik lányra, aki gunyorosan
nyomta be a készüléket, aminek az első ütemei bezengték a termet. Leültem a
székre, ami a koreográfiához lett kikészítve, majd elkezdtük a dalt. Igyekeztem
mindent beleadni, pontosan mindent úgy csinálni, ahogy tanultam, mégis
elégedetlenséget láttam a tanárnő arcán. Az első refrén után jött az én
hangkitartásom, vagyis a ketteseké. Eddig mindenki belebukott abba részbe, én
viszont szívből énekelve kitartottam a hangom. A nézőtérről gyér, döbbent taps
hallatszott, de a dalnak még nem volt vége. Azonban a tanárnő leállított
minket.
- Jones, tökéletes,
Fabray takarodjon öltözni és tűnjön a szemem elől. Nem tudom mit hiszel
kislányom, de elég tiszteletlen és helytelen dolog, hogy hencegve nézel
mindenkire és lenézed őket, mert nem tudtak kiénekelni egy kissé nehezebb
hangot! Takarodj a szemem elől! – ordibált olyan hangosan, hogy szerintem az
iskola másik végén is hallották. Szégyenkezve rohantam az öltözőbe és nem sok
híja volt, hogy el ne sírjam magam. Lerángattam magamról a ruháimat és
felvettem helyette a pompon egyen szoknyám. Úgyis egy fél óra múlva kezdődik
annak az edzése, legalább lesz időm venni valamit a büfében, mert ma alig
ettem.
Nagyon meg voltam
bántva és el voltam keseredve. Nem tudom mit vétettem ezeknek a lányoknak, hisz
soha nem kaptam még főszerepet, így még azt sem foghatják rám, hogy elhalásztam
valamelyikük orra elől egy áhított szerepet.
Belebújtam a cipőmbe és
a baseball dzsekimbe, majd búskomoran kimasíroztam a teremből, de még épp
hallottam, ahogy a tanárnő közli: Fabray idén még szánalmasabb és butább, mint
tavaly volt. Szegény árva lány, még énekelni is elfelejtett, lehet akármilyen
magas a hangja.
Komótosan vonultam
kifelé a suliból, ki a hátsó udvarra, mikor kiáltások hallatszottak mögülem.
- Raina! – Sebastian
lihegve közelített felém és egy másodpercre döbbenten szemlélte rajtam az
edzőruhát. – Csakhogy megálltál végre! Fél órája kiabálok utánad! – mosolygott
rám kedvesen.
- Mit szeretnél? –
kérdeztem tőle fáradtan, hideg arccal. A reggeli jókedvem, ami az utolsó óráig
kitartott, most elillanni készült, sőt el is tűnt belőlem.
- Na, jó, ez kicsit
cinkes így, de… - megvakarta a tarkóját, én pedig várakozva pillantottam fel
magas alakjára. – Szerintem nem volt igaza a tanárodnak! Nagyon szépen
énekeltél, bár én annyira nem értek ehhez, de nem volt jogos a dumája, az tuti!
– mondandója halovány mosolyt csalt az arcomra.
- Köszönöm! Viszont, ha
most nem haragszol, mennék edzésre! – intettem neki, majd futni kezdtem kifelé
és a pályára rohantam. Nem volt időm Sebastianra. Néhányan már ott lézengtek,
ők kedvesen köszöntek nekem. Ez a csapat sokkal kedvesebb, mint az acapella,
ugyanakkor itt sincsenek nagyon barátaim. Nagyon rosszul éreztem magam az előbb
történtekért, de nem foglalkozhatok ezzel. Megtanították nekem otthon, hogy nem
szabad. Időm sem lett volna rá.
Hamarosan megérkezett
az egész csapat és nekikezdtünk a bemelegítésnek. Itt is nő tanít minket, de ő
sokkal aranyosabb.
- Rendben lányok! Most
pedig jöjjön az szokásos év eleji tornánk! Most még nem lesz baj, ha elrontod
egy kicsit a gyakorlatot, de a következő edzésen a hibákat már nem fogadom el.
Névsorba, egysoros oszlopokba rendeződni! – harsogta a tanárnő és mi néhány
másodperc alatt összerendeződtünk.
Én nagyon elöl voltam,
így lelkileg fel kellett készülnöm. Húzós kis gyakorlatot kell bemutatnunk.
Nekifutásból egy félkezes cigánykerék, három szabályos kézen átfordulás, egy
lazább szaltó és az érkezés pedig spárgában. Kicsit rémisztőnek tűnt, de voltak
tavaly ennél durvább gyakorlataink is.
- Karolina Fabray! –
szólított a tanárnő. Beálltam a rajtvonalhoz, majd mikor a tanárnő a sípjába
fújt, elkezdtem. Az egyik kézen átfordulásnál lett egy hibám, de ezen kívül egész
jól megoldottam a feladatot.
- Fabray, szép volt, de
javítani kell az izmaidon, mert emiatt buktál kicsit bele az átfordulásba –
kiáltotta oda tanárnő, majd szólította a következőt.
Sokára bár, de
végeztünk, mehettünk öltözni. Az öltözőben gyorsan lezuhanyoztam,
megtörülköztem és felöltöztem. Elő vettem a fésűm és elkezdtem kifésülni az
immár kibontott hajamból a gubancokat. Egyszer csak beesett mellém Jillian
Stark, aki a csapatkapitány és neki a barátnői. Elkezdtek beszélgetni, így egy
ideig tudomást sem vettem róluk.
Aztán elhangzott a
nevem.
- Raina, és mondd csak,
mi volt az a botlásod? – kérdezte Jillian idióta vigyorral.
- Rosszul tettem le a
kezem – válaszoltam váll vonva, de ezt ő nem hagyta ennyiben.
- De hát te, olyan
ügyes voltál tavaly! – nézett rám sajnálkozva, amitől egyrészt felfordult a
gyomrom, másrészt viszont újra elkapott a megaláztatás érzése.
- Jaj, Jill, mit vártál
tőle? – sipákolt mesterkélten egybarátnője, mintha ez olyan természetes lett
volna. – Hisz akinek korcs az anyja, abból magából is korcs lesz, nemde? Egy
korcs pedig ne mtud hibátlan gyakorlatokat, ugyebár? – kérdezte vidáman
körbenézve, nekem pedig megállt a kezem a levegőben. Sírva fakadtam és
kirohantam.
Száguldottam végig a
folyosókon, meg sem álltam hazáig. Nem tudom, miért érdemlem ezt a bánásmódot,
és azt sem, miért nem szólok vissza. Talán azért, mert van még bennem egy
csöppnyi becsület és büszkeség. Hogy nem süllyedek le az ő szintjükre, akik
azért bántanak másokat, hogy nekik jó legyen. Akik azért piszkálnak, mert te
más vagy. Nem épp különleges, de más.
Nagynéném azonnal
berángatott, mihelyst meglátta könnyáztatta arcom, majd rákérdezett arra, ami
én sem tudtam pontosan: mi történt velem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése