Chapter Twelve

Sziasztok! 

Lám, itt az új fejezet, amit legnagyobb reményeim szerint vártatok! :) Jó olvasást! ^^

Ui.: ismét pár munka, eddig még senkinek nem volt ellenére :D 

______________________________________________________

 

 Bon Jovi - Always

TIZENKETTEDIK FEJEZET - A LEGROSSZABB...

Október 27-e, azaz már csak négy nap van hátra Halloween-ig. Hála az égnek, már alig várom. A suliban lévő ünnepségen angyalnak öltözöm, mert mint utólag kiderült kötelező ugyannak öltözni az egész osztálynak. Vagyis a lányok angyalok lesznek, a fiúk ördögök, teljesen érhető módon. Én viszont egy valami nem értek: mi értelme ugyanolyannak lenni?

Húzni kellett egy kalapból, hogy melyik osztály milyen jelmezeket húzzon. Lettek vámpírok és vadászaik, hercegnők és hercegek, tündérek és manók, meg mi angyalok és ördögök, valamint sok más páros. Így arra különösebben nem is készültem. Annál inkább a Diva-féle partira. Pár napja Diva bezsongva keresett, hogy oltári partit szervez a manhattani lakásán és nekem is ott helyem. Én persze azonnal Lillyt tárcsáztam, hisz ő neki is ott a helye. Persze lelkesen fogadta a hívásom és biztosított róla, hogy ott lesz.

Ma mondom el Sebastiannak a dolgot, hogy New York-ba mentem dolgozni, modellkedni és egy kis szerencsével viszontláthat egy világmagazin címlapján. Mondjuk, nem teljesen hittem el, hogy két kezdő, vadonatúj, 16 éves modell lányt a címlapra varázsolhatnak, még Diva sem, de a remény bennem volt, hisz talán nem alaptalanul tette nekem meg Lillynek a szépet.

Lassan ballagtam a kihalt fells rock-i utcákon és rendületlenül törtem a buksim, hogyan is mondjam el Sebastiannak, hogy mi ez az egész. Persze nem mentem semmire. Már napok óta nem alszok, egész pontosan azóta, hogy elhatároztam, hogy elmondom. Most, álmatlan éjszakák sokasága után elszántam magam és úgy éreztem, hogy a legrosszabbra is fel vagyok készülve. Tévedtem.

Bekopogtam Sebastianék hatalmas házának ajtaján és vártam, hogy kinyissák. Azonban a kisfiús vigyor helyett egy hidrogén szőke fej tűnt fel. Furcsállva nézett rám és elég érdekes dolgot kérdezett:

- Te vagy a postás? – elég meglepődött fejet vágtam és belül majd megszakadtam a röhögéstől. Lehet Sebastian mégsem tévedett olyan sokat, mikor kijelentette, hogy egy „sötét, buta libáról” van szó. Furcsállva és undokon mért végig, szerintem nem értette miért készülök meghalni a nevetéstől az új bankbetétjének, Sebastian apjának háza előtt. Még szerencse, hogy Sebastian lepillantott a lépcsőn, így már megnyugodtam.

- Dotty, ő a barátnőm, nem a postás – nézett Sebastian jelentőségteljesen a Barbie babára. – Gyere be Raina! – mondta és egy kedves mozdulattal beinvitált. Lenéző pillantást vetett a szilikon cicára, majd átkarolva a derekam elkezdett az emelet felé húzni. Közben azért volt alkalmam megnézni az előcsarnokot, igen előcsarnokot és a nappali egy részét is, amire Sebastian azt mondta, hogy néha társalgó, vagy teniszpálya is, ha úgy adódik. A szőkeség megvonta a vállát, majd újra a füléhez emelte a telefonkagylót és tovább csacsogott, amit ezelőtt nyilván én zavartam meg.

Kydd betolt a szobájába és ismét levágódott az ágyra, ahogy mindig szokott, akár itthon, akár nálunk.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte és lehúzott, hogy adjon egy puszit. Szívmelengető mosolya volt, egyszerűen nem tudtam volna elmondani, vagy esetleg megbántani a modell dologgal.

- Beszélnünk kéne – mondom halkan. Ő kissé megijedt, de egy másodperccel később ugyanolyan mosoly ült az arcán, bár a szeme már csak kevésbé mosolygott.

- Nem így kezdődnek azok a szakítós dumák a nyálas mozifilmek elején? – kérdezte szemtelenül, majd folytatta is. – Apropó mozi! Nem lenne kedved elmenni valamikor valahova?

- De, jó lenne, de előbb szeretném veled megbeszélni azt, amiért jöttem – pillantottam rá komolyan, és ezúttal vette ő is a lapot.

- Miről van szó? – kérdezte halál nyugodtan, de a szeme ismét elárulta: ideges volt. De ha közben halál nyugodt is, akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy über ideges.

- Ami azt illeti, pár hete mikor New York-ban jártam, találkoztam egy nővel. Azt mondta, szeretne nekem egy munkát ajánlani – Sebastian várakozóan és immár közömbösen húzta fel a szemöldökét, szinte tudtam, hogy érzi, hogy nem fog neki tetszeni, amit mondok. – A Toxic-nál főszerkesztő és egy modelli állásajánlatot kaptam tőle, amit el is fogadtam – kimondtam, amitől nagyon, nagyon féltem. Szép kék szemei egy minutum alatt váltak egykedvűvé, arca kifejezéstelenné vált és nem szólalt meg.

Percekig vártam, hogy mondjon valamit. Szidjon le, vagy bánom is én, de reagáljon, legalább most az egyszer. Igazából nem is tudtam, hogy miért lenne mérges ezért, de tudtam, hogy az lesz. Óráknak tűnő percek múlva mégis válaszolt. 

- Szóval innentől többet foglak látni magazinokban, mint élőben, ugye? – kérdezte ellenségesen. Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. – Tudom, mert anyám is volt modell és amellett semmire nem maradt ideje. Hogy fogunk találkozni egyáltalán, ha éjjel-nappal New York-ban kell lógnod? Őszintén válaszolj, Raina! – mondta idegesen, ingerülten. 

- Nem tudom, de… - nem fejeztem be a mondatomat, hisz képtelen voltam.

- De mi? Esélyünk sem lesz együtt lenni, mert az ilyen új modellekre rászáll a sajtó, főleg, hogy mostanság nincs cenzúra! A családoddal mi lesz? – olyanokat kérdezett, amikre én sem tudtam a választ, de megpróbáltam megvédeni magam.

- Még kezdő vagyok, nem hiszem, hogy sokszor behívnak vagy valami – suttogtam halkan, de ő csak kényszeredetten mosolygott, gyenge érveimen. Igaza volt, ebbe nem gondoltam bele. Milyen lesz az időbeosztásom, ha „híres” leszek. Meda sokszor hajtogatta, hogy miért nincs állandó barátja: mert a munkáját mindig előrébb helyezte és ezt senki nem tűri hosszútávon. Kismilliószor mondta, hogy nekem mindig maradjon időm arra, akivel foglalkozni akarok, és ebben ne akadályozzon meg a munkám, vagy bármi más. Kár, hogy ez csak most jut eszembe.

- Könyörgöm, Raina! – csattant fel. – 1984-et írunk, és nem 1886-ot. Itt az ilyen üres mondatok már nem jelentenek semmit – szavai iszonyatosan fájtak. Nem hitt abban, amit mondtam neki, nem hitt bennem. Elkeseredve ráztam meg a fejem, felálltam és mindenfajta gondolkodás mondtam ki a legrosszabbat, amire gondolataimmal ellentétben nem készültem fel. 

- Ha ezt így gondolod, akkor szerintem szakítanunk kéne – jelentettem ki hidegen és vártam. Vártam a válaszra, mely talán a feloldozást jelentette, ami soha nem jön el. Ami igazán, végleg eltörte benne ma mécsest, az volt, hogy nem próbált ennek ellent mondani. Nem akadályozta meg, hogy véget vessek a kapcsolatunknak. Nem szólt semmit, én sem. Kinyitottam a szobaajtót és lerohantam a lépcsőn. Mihelyst kiléptem a Kydd házból végleg befejeztem azt, hogy erősnek mutassam magam. Nem csak Sebastiannal kapcsolatban, hanem ezzel az egésszel. A szüleim halála, a húgom gyűlölete és az, hogy mindenki tönkre akar tenni. Miért kellett ez az egész? 

Sírva lépdeltem hazafelé, nem foglalkoztam a szomszédok összesúgásával és furcsa pillantásaival, nyilván már hozzászoktak ahhoz, hogy Raina Fabray valamikor mindig elbőgi magát. Lehet az iskolai esemény, az utca, vagy éppen a szanatórium. Valószínű, már senki nem tart normálisnak. Gyűlölöm, hogy nekem kellett ezeket átélni. 

Gyűlölöm, hogy azt hittem tudok még magamon segíteni. Gyűlölöm, hogy ilyennek kell lennem és nem tudok változni. 

Hirtelen irányt változtattam és a temetőbe rohantam. Közel volt, útba is esett valamennyire. Apámék sírja előtt megállva térdre rogytam és eluralkodott rajtam a ridegség, ami régóta bennem rejtőzött, csak nem engedtem felszínre, mert akkor végleg eltűnne belőlem az élet, ami már így is kimúlóban van. Szürke voltam, mióta történt a baleset.  

Gyűlölöm magam, mert Danielle-nek igaza volt: az én hibám volt…               

Chapter Eleven ~ Award #3 #4

Sziasztok! 

Boldog 23-t! Nekem sajna nem boldog, de azért örülök, mert időközben gazdagodtam hat rendszeres olvasóval és két díjjal, amiket azonnal ki is teszek! A fejezetben feltűnik egy újabb szereplő, aki véleményeim és terveim szerint pozitív lesz. :) Jó olvasást!

Ui: Az új dizájn remélem mindenkinek tetszik, ezt szavazták meg többen. Végül úgy döntöttem, hogy a fejléc nem PNG formátumú lesz, hanem borítós, remélem ez nem probléma. :)   

Az elsőt köszönöm Fancsikának!

Szabályok:
- Írj 11 dolgot magadról!
- Válaszolj 11 kérdésre!
- Írj 11 kérdést!
- Küldd tovább 11 embernek! 

11 dolog rólam:

1. Az új kedvenc sorozatom, vagy a századik a Gyilkos elmék.
2. Tele vagyok kiütésekkel és nagyon zavaróak.
3. Megkaptam az új télikabátom.
4. Naplót vezetek.
5. Lesz halloween-i bulim.
6. Imádom a barátnőm anyukájának tortillaját.
7. Nagyon szeretem a földrajzot.
8. Nincs erőm már díjakat írni, de muszáj. :)
9. Fáradt vagyok és némileg beteg is.
10. Már csak egy van hátra, hálistennek.
11. Itt az utolsó. Épp a Cobra 11 megy.

1. Hány blogot olvasol?
Jelenleg 14-et.
 
2. Az enyémet igen? 
Nem. :)
 
3. legtöbbször milyen blogokat keresel?
Design, kritika, valamint történetes.


4. Mit gondolsz azokról az emberekről, akiknek a Face-en vagy más közösségi portálon nagy a szájuk, de élőben meg sem szólalnak? 
 Szánalmasak.

5. Mi inspirált az írásra?
Egy régi történet, amit a közelmúltban olvastam vissza.
 
6. Ki a kedvenc zenei előadód? 
Jelenleg a Rolling Stones.
 
7. Mit gondolsz a blogodról? 
Hogy megint lila rajta a design.
 
8. Hánykor kelsz általában?
6-kor.
  
9. Melyik színt szereted?
Az összeset.
  
10. Melyik évszak jellemez téged?
Tél.
  
11. Hány órakor válaszoltad meg ezeket?
Fél nyolckor. :)

A második díjat köszönöm Dórinak! :) 
  
1. Mi a kedvenc színed?
Az összeset szeretem.

2. Mit csinálsz a szabadidődben?
Szórakozok, olvasok, írok, szerkesztek és pihenek.

3. Mi a kedvenc számod?
Guns N' Roses: Paradise City

4. Filmek vagy sorozatok?
Sorozatok.

5. Mi a kedvenc könyved?
Harry Potter 1-7.

6. Kutyák vagy cicák?
Kutyák.

7. Mi a véleményed a tetkókról, piercingekről.....?
Szeretem őket. Piercingem nekem is van a fülemben. :)  Tetkót meg szeretnék később.

8. Ki a példaképed?
Marilyn Monroe és Audrey Hepburn.

9. Ha találkozhatnál egy órára valakivel akivel egyébként nem ki lenne az? (akár halott emberrel is)

Apukám keresztapukájával.

10. Melyik volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? 
Nem tudom, ezen nem gondolkoztam még.

11. Egy tízes skálán mennyire hülye az előző kérdés?
7-8 biztosan.

________________________________________________

The Beatles - Hard day's night

TIZENEGYEDIK FEJEZET - TOXIC FORGATAG

 

- Mindjárt halloween, én pedig nem is tudom, hogy minek öltözzek! – morogtam magamban mérgesen, amire Danielle-nek egy unott fújtatás volt a válasza. Meda csak mosolygott magában, hogy tartom az éves Fabray hagyományt, miszerint a család beöltözik. Összesen 11 nap volt hátra az ünnepig, ezt pontosan számon tartottam. Sebastian már kimondottan rosszul volt tőlem, hisz állandóan nyaggattam. Egy hét után kezdett megbékélni az őrültségemmel, azóta pedig csak csendesen bólogat, mikor a terveimet mesélem neki. 

Apropó! Épp New Yorkba tartunk. Ennél jobb alkalom nem is adódhatott volna, pont el tudtam intézni Divánál, hogy mára tegye a próbafotózást. Már teljesen be voltam zsongva, hogy mi lesz.

Amint kiszálltunk az autóból egy halk köszönéssel siettem is a Toxic-hoz, vagyis a New Yorki épületéhez. Útközben meg kellett kérdeznem, hogy merre és hogyan, és szerencsémre mindenki értelmesen magyarázta el nekem. Az épület hatalmas volt, sőt monumentális, egész egyszerűen lenyűgöző. Eligazítottam magamon a kissé street style-os szerelésem, majd belöktem a hatalmas üvegajtót. 

By: Anna

Földbe gyökerezett a lábam, mikor megláttam az épület belsejét. A nők a legújabb divat szerint öltözködtek, méregdrága, elegáns válltöméses ruhák voltak rajtuk, kiegészítőik a profi munkát dicsérik, táskáik egyedi tervezésűek voltak, a lábbelik között pedig nem volt két hasonló sem a teremben. Ezzel egyetemben a férfiak is rendkívül ízléses öltönyökben és ingekben dolgoztak, némelyikük nyakkendője pedig már szabályosan mókás volt az egyediségtől. Odamentem a recepciós lányhoz, aki amint meghallotta a nevem felugrott és azonnal Divához ráncigált a legfelső emeletre. 

- Itt végig mész és már ott is vagy! – intett a hatalmas, kétszárnyú ajtót fele kedvesen, majd elköszönve visszaszaladt a helyére. Kissé remegve kopogtam, a túloldalról hangzott a „Szabad!”. Nagy levegőt véve benyitottam, de azonnal tátva maradt a szám. Az iroda, nem meglepő módon, hatalmas volt. Az egész a pasztell árnyalatában tündökölt, az asztal mögött méltóságteljesen ült Diva nagy bőrszékében és beszélgetett egy kissé kopasz és alacsonyabb férfival. Mögötte fal helyett üveg volt és egész New Yorkot be lehetett látni.

- Raina, szívem! – felugrott az asztaltól és szorosan megölelt. Hosszú, szőkésbarna haja betemetett, ahogy visszaöleltem, éreztem finom tapintású selyemszoknyáját, ami szintén haute couture lehetett és megfigyeléseim szerint egy Dior kisestélyi volt. Hozzá extrém színű blézert viselt és erős vörös rúzst. Lenyűgözött.

- Látod, Noah, róla beszéltem! A megtestesült tökéletesség! Ezt a pofit – összeszorította az arcomat és kissé nagymamásan, de felettébb erősen meghúzkodta, miközben az felé a bizonyos Noah felé mutogatott. – Őt akarom a Toxic címlapjára! Noah szólj a másik új modell lánynak, Lilly-nek – parancsolta ki a teremből Noah-t, majd leültetett az íróasztalával szemben. – Lilly egy hete érkezett, de még nem volt fotózása. Te próbafotózást szeretnél, én viszont a címlapra akarlak, ezért eldöntöttem ebben a szent percben, hogy ketten fogtok a címlapra kerülni. Megfelel? Csodálatos! – áradozott és hipersebességgel húzott fel a székből, majd cibált le valami másik terembe, ahol szintén New York-ra lehetett látni. 

Valamit magyarázott néhány férfinak, akik azonnal ugrottak és elkezdték Diva kérése szerint berendezni a termet.

- Végre, Lilly, édesem! – szaladt a betoppanó magas, vékony lány elé, aki kicsit értetlenül nézett körül. Őt is megölelte, majd egy másodperccel később elkezdett valakivel kiabálni, hogy még véletlenül sem lehet azt csinálni, amit mondott. Noah ide terelte hozzám a lányt, Lillyt, aki szerintem fényévekkel szebb volt nálam és hirtelen azt sem tudtam mit keresek itt.

- Szia! – köszönt halkan és kissé megszeppenten. – Lilly Caine vagyok – mutatkozott be és kedvesen nyújtotta a kezét.

- Raina Fabray és nagyon örülök! – ráztam meg a felém nyújtott kezét, majd zavarodottan néztem magam elé.

- Az az igazság, hogy ez az első fotózásom és nagyon izgulok – szólal meg Lilly hirtelen, én pedig rákaptam a tekintetem. – Te már biztos képzett modell vagy, sokszor csináltál ilyet, meg minden, de… - csendre intettem és halovány mosolyra húztam a szám. 

- Én ebben az épületben is először vagyok, nemhogy fotózásokra járjak. Pár hete találkoztam Divával egy butikban és addig még a Toxic-ról is alig hallottam. Képzett modell? Kedves, de nem. Még középiskolás vagyok – válaszoltam és megsimogattam a karját, hogy megnyugodjon. Láthatóan megkönnyebbült, mikor mondtam, hogy nekem is ez lesz az első modelles akármim.

- Ó, ennek nagyon örülök, legalább nem egyedül vagyok. Én is gimis vagyok még, Brooklyn-ban járok suliban, másodikos vagyok – beszélget sokkal felszabadultabban. 

- Te is? Én is idén kezdtem a másodikat! – húzódik széles vigyorra szám és örültem, hogy már találtam egy kedves ismerőst. Lilly szintén vigyorgott. – Szerinted mit akarnak csinálni velünk? – intettem Noah, Diva és egy csapat sminkes és stylist felé. Mókásan megrémült, persze csak viccből.

- Nem tudom, de én egy kicsit félek Divától – súgta oda nekem, amire halkan felnevettem, mert nem akartam felhívni magunkra a figyelmet.

- Ezzel kérlek, nem vagy egyedül! – suttogtam vissza neki.

Ezután még jó ideig csacsogtunk, mindenféle semmiségekről, egész jól összeismerkedtünk.

- Gyertek lányok! – intett nekünk Noah. Összenézve odasétáltunk és átadtuk magunkat a Toxic hatalmas fergetegének… 

*

Két óra, három kiló alapozó, szemfesték, rúzs és egy rakat ruhapróba után nekiálltunk a fotózásnak. Még volt 2 órám, mielőtt indultunk volna haza és nagyon reméltem, hogy addigra végzünk.

- Ne úgy álljatok, hanem oldalasan! – szólt oda nekünk Diva, mi pedig már századjára váltottunk pózt. Lilly és én is már nagyon fáradtak voltuk a hosszútávon való egyhelyben állástól, főleg ezt magassarkúban. Gyönyörű szép hosszú ruhák virítottak rajtunk, apró gyémántokkal kirakva, nyilván egy fél vagyonba kerültek. 

A fotós még kattintott párat, majd hál’ isten bejelentették, hogy végeztünk. A gépből származó tekercset gyorsan előhívták, így meg tudtuk nézni milyenek lettek a képek. Nagyon tetszettek, csodaszépek voltak, persze azért az önbizalomhiány bennünk volt. 

- Ügyesek voltatok, le a kalappal! Megtapsolni a két szépséget! – intett körbe Diva harsogva. Szinte egyszerre pirultunk el és hajtottuk le a fejünket. – Gratulálok lányok! – azzal elkezdtek valami kabátos dolgot kivesézni Noah-val.

A stylistok segítségével levettük a ruhánkat és visszaszaladtunk az öltözőbe. Magamra kaptam az eredeti ruhámat és a csap mellé állva elkezdtem lemosni a rám kent sminkeket és rúzst, ami azzal a meseszép ruhával igazán jól mutatott, de így, hogy visszatértem az átlag Raina kinézethez már furán nézett ki. 

- Nos, lányok! – intett magához bennünket a főszerkesztő. – Ahogy én láttam, javítsatok, ki ha tévedek, de élveztétek, amit csináltok. Épp ezért kérdezem, hogy akkor elvállaljátok-e a munkát? – újra ugyanabba a csapdába estem, mint két hete az iskolafolyosón. Igent mondjak-e vagy sem. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mert ez még csak próba volt, ami igaz bekerül a magazinba, még nem jelent semmit. De ahogy rápillantottam a Lilly-vel közös fotóinkra, rá kellett jönnöm, hogy igaza volt Divának: élveztem, amit csinálok. Tetszett, ahogy csak velem foglalkoztak, minden szavamat figyelembe vették és hogy máris kiemelkedő tehetségként kezeltek. Jól esett és épp ezért szántam rá magam, hogy bólintsak. Otthon már úgyis csak a keserűség maradt nekem a megmaradt családomon, a barátaimon és Sebastianon kívül, így miért ne mehetnék bele? Medának előbb-utóbb úgyis elmondom, mert joga van róla tudni, csak nem most, mikor még kezdetleges ez az egész. 

Lilly felbátorodva rajtam, szintén bólintott. Diva arca a szokásosnál is jobban felragyogott és hatalmas ölelésben részesített minket. 

- Majd hívlak titeket a következő fotózás és az első fizetés kapcsán! Szerintem így kezdetben, tökéletesen mutattok egymás mellett, így ez marad egy darabig, remélem, nem bánjátok – nemet intettünk, mert tényleg jó volt Lilly-vel dolgozni, annak ellenére, hogy most találkozunk először. A fizetés dolog kicsit megzavart, de úgy gondolom ez ráér a következő alkalommal is. Csak azt nem tudtam, akkor hogyan szökök meg, mert Divára nézve, nagyon tetszik neki a munkánk, így nem lesz elég havonta egyszer eljönnöm New York-ba.   

- Elkísérhetlek valameddig? – kérdezte kedvesen Lilly. 

- Persze, még van annyi időm is, mielőtt haza indulnék, hogy beüljünk valahova kávézni! – mosolyogtam rá kedvesen, majd egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben. – A te szüleid tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem, miközben felvettem a sapkám és a kabátom.

Szégyenkezve nézett rám.

- Nem, és szeretném, hogy ne is tudják meg! Nagyon elfoglaltak, hisz sokat kell dolgozniuk a megélhetésünk miatt, ezért nem szeretném ilyesmivel terhelni őket. Viszont ez az egyik álmom, New York és a modellkedés, ezért nem szerettem volna lemondani erről a lehetőségről – mintha magamat hallottam volna. Azon kívül, hogy én már nem tudok semmit elmondani, vagy nem elmondani a szüleimnek. – Gondolom, te elmondtad – suttogta, mintha én elítéltem volna ezért. 

- Lilly, ilyenről szó sincs – öleltem meg, mintha ezer éve ismerném. – A szüleimnek már sajnos soha nem tudom elmondani, mert májusban elhunytak – szavaim lesújtották és döbbenten nézett rám. Részvétképp ő is megölelt engem, de nem éreztem benne azt a fajta szánalmat, amit másokban. Nem szánakozott és ez többet ért számomra mindennél. – De a gyámomnak, a nénikémnek sem szóltam róla. Még nem!

- Jó ezt tudni, Raina! Annyira örülök, hogy találtam egy barátot! A suliban nem vagyok valami népszerű, ezért örülök, hogy megismerhettelek! 

- Szintúgy, én is nagyon örülök neki! – ezzel a végszóval elindultunk kifelé a Toxic épületéből és kerestünk egy hangulatos kávézót, ahol elütöttük az időt, míg nekem és neki is indulnunk kellett. Megadtuk egymásnak az otthonunk telefonszámát, hogy azért el tudjuk érni egymást, ha arról van szó, de a címet is, hogy levelezni is tudjunk.

Örülök, hogy Lilly-ben egy olyan barátra találtam, aki mindenki másnál jobban megérti a helyzetem, mert az ő családja sem a legjobbak közül való. Bár élnek a szülei, úgy érzi, néha olyan, mintha nem lennének, mert küzdenek azért, hogy megvalósíthassa későbbiekben az álmait. Azt pedig, hogy nem szánakozott felettem és nem sajnált, nem tudtam volna mivel megköszönni neki.                  

/Eldöntve/ Döntsetek ti! ~ Következő dizájn

Sziasztok! 

Ebben a bejegyzésben most két dolog fontos rólam/velem kapcsolatban: azt hogy nagyon szeretek szerkeszteni és irtózatos türelmetlen vagyok, hamar megunok dolgokat. Ez lett az új dizájnnal is. :") Épp ezért feltöltök nektek most két fejlécet, amiket a közelmúltban szerkesztettem erre a blogra és azt szeretném, ha szavazással döntenétek el, hogy melyik legyen a következő dizájn alapeleme. :) Íme! 

1.

2.

Ui.: az oldalt feltüntetett szavazásban választhattok! :D

Jó éjszakát!

Chapter Ten

Sziasztok! 

Juhú, jubileumi fejezet! El sem hiszem, hogy idáig eljutottam, ekkor a türelmetlenséggel! :) Sok szeretettel egy jó barátnőmnek, aki szerette volna, ha egyszer a Dream On lenne a fejezet elején! Jó olvasást! 

Ui.: ismét pár munka, ha nem baj! :") 

Ez milyen? :) Én imádom! <3

___________________________________________________________

Aerosmith - Dream On

TIZEDIK FEJEZET - NEM FÉLTEM, VÁLTOZTAM
 

Irtózatosan siettem, hogy beérjek acapella órára, de sajnos késtem néhány percet. A többiek már a színpadon álltak és beénekeltek. Az egész terem elhallgatott, mikor beléptem, kissé zihálva. Az utóbbi időben, eléggé nehéz sorom volt mind itt az acapella klubban, de a pompon csapatban is.
  

- Fabray, már át se öltözz! Ki vagy rúgva! – nevetett gúnyosan a tanárnő, majd egy intéssel kizavart. Kerekre tágult szemekkel hátráltam ki a teremből és amint messzebb értem, sírva rogytam le a fal tövébe. Annyira hirtelen jött ez az egész, hogy először még felfogni is képtelen voltam. Már óvodás korom óta énekelek, nagyon szerettem. Anyukám íratott ide be, még tavaly és nagyon szerette volna, ha mind a négy évemben ide járok, mert ő is imádott énekelni, csakúgy, mint én.

Egy óráig ott ülhettem így. Csak ostoroztam magam, hogy ez az én hibám, majd olyanra szántam magam, amit szinte biztos, hogy később kegyetlenül megbánok. A pompon edzésig még volt egy háromnegyed óra, ezért felmentem az emeletre és bekopogtam a tanáriba. Szerencsémre pont az oktató nyitotta ki az ajtót, kissé meglepődve szemlélte kisírt szemeimet.

- Miss Fabray, miben segíthetek? – kérdezte és beinvitált a kellemes hangulatú irodába. – Valami probléma történt?

- Tudja, tanárnő azt hiszem, kilépek a csapatból – ejtettem ki fájdalmasan a szavakat, amire ő egy nehéz sóhajjal reagált. – Rég nem megy már jól a pomponkodás és nem szeretném lerontani a csapat minőségét. Csak ennyit szerettem volna – ezután felálltam, elköszöntem és kirohantam a tanáriból. Ez még az acapellánál is jobban fájt. Az volt minden álmom, hogy pompon lány legyek. Igazából nem azért lépek ki, mert nem megy. De, nagyon is jól csinálom. Elegem van, hogy eddig minden edzés után Jillian-ék terrorizálnak. Mindenki mondhatná, hogy miért foglalkozok vele, nem érdemes. De ezek mellett a sértések mellett nem tudom játszani a nemtörődömséget, mert az szinte lehetetlen. Ez nem úgy működik, csak úgy varázsütésre, hogy én most nem foglalkozok ezzel és kész.

Ezt képtelenség elviselni, ezért is döntöttem így. Kínomban nevetve kerestem elő a naplómat és egy tollat halásztam elő a tolltartómból.

Kedves Naplóm!

Hoztam két nagyon elhamarkodott döntést. Hagytam magam kirúgatni az acapella klubból és önszántamból kiléptem a pompon csapatból. Azt hiszem, nagyon elegem van, hogy mindenki engem fog a prédájának. De ez innentől más lesz.

 Az igazi élet első szabálya... Tedd meg azt, amitől a legjobban félsz. Szakítottam újabb dolgokkal, amik a régi életemhez kapcsoltak, de választottam egy új utat, ami egy új kezdet is lehet. Szükségem van valami másra.

De ugyanúgy félek, mert egy döntéssel bárkit elveszthetek. Akár képletesen, akár… a végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett. Ezt nem akarom újra átélni, nincs elég erőm hozzá.

Mikor kórházba kerültem a baleset után, csak az foglalkoztatott, hogy mi lett volna, ha én is meghalok az ütközésben. Voltaképp nem is a haláltól féltem, hanem attól, hogy a hiányom senkinek sem tűnik majd fel, hogy egyszer majd nyom nélkül tűnök el. Kifakultam, a régi Raina emlékképe el is tűnt ebből a világból, de küzdök, hogy egy új, igazi Raina kerüljön a helyére és ne csak egy fakó árnyékmás.

Október 5, suli

Ui.: Ez a fura érzés nem akar elmúlni.

Ezután összepakoltam és élőhalottként indultam el haza. Senki nem volt otthon, így egyedül ültem le enni valamit. Három harapás után már nem bírtam többet enni, egész egyszerűen bevágtam a szemetesbe a zsömlémet. Felkullogtam a szobámba, ledobtam a táskám, levettem a cipőm, a kabátom vállfára akasztottam, a sapkámat és a sálamat betettem a szekrény egyik polcára. 

Leültem tanulni, hamar végeztem is vele. Kicsit olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna valamit. Ez reggel óta tart, de csak időközönként tűnt fel. Nem tudom mi ez, de így elgondolkodva nem is akarom tudni.

Már egy órája kínlódok a TV előtt a nappaliban, mikor csöngettek. Már tényleg gyanús volt, hogy senki nem jön haza, vagyis Meda és Danielle, de ők nem csöngetnének, mert van kulcsuk és amúgy is itt laknak. Estefelé járt az idő, már kezdett egy icipicit sötétedni, ezért kissé félve indultam el ajtót nyitni.

Határozottan megkönnyebbültem, hogy csak Sebastian volt az és nem valami őrült.

- Szia! Gyere be! – intettem neki mosolyogva, némileg meglepődve és alig hallhatóan kifújtam a levegőt.

- Mi az, vártál valakit? – kérdezte szemtelen mosollyal. Nyomott egy laza csókot a számra, majd elindult felfelé az emeletre.

- Igen, ami azt illeti – mosolyogtam gonoszan magamban. Ő felhúzott szemöldökkel fordult meg. Eléggé érdekes fejet vágott, ezen azonnal mosolyognom kellett. – Meda és Danielle… mintha a föld nyelte volna őket el. De mostanában mindenki olyan furcsa – erre Sebastian kicsit megijedt. Most én vontam fel a szemöldököm. – Tudsz valamit, amit én nem! – néztem rá és igyekeztem manipulálni.

- Dehogyis! Biztos dolguk akadt nekik, ami pedig a többieket illeti, nem tudom, lehet elfoglaltak – válaszolt szemrebbenés nélkül. Éreztem, hogy van, amiről tudnom kellene, de inkább hagytam, mert így is ott motoszkált bennem még az az érzés és nem hagyott nyugodni. Fogalmam sincs, miről lehet szó, de már nagyon kíváncsi vagyok.

- Gyere inkább menjünk fel! – intett az emelet felé és beterelt maga előtt a szobámba. Kényelmesen eldőlt az ágyon, nagyon otthon érezte magát. Én leültem mellé a fotelba és benyomtam a magnót, ahol épp az egyik rádió játszotta Madonna egyik számát. Nem sokkal később ezt felváltotta egy Rolling Stones szám, a Satisfaction, amit én nagyon szerettem így boldogan kezdtem el énekelgetni. 

Sebastian ámult mosollyal nyugtázta rögtönzött kis koncertem és felállt.

- Mi az? – kérdeztem és tovább dúdolgattam.

- Tetszik a hangod! – kacsint kedvesen.

- Sokaknak tetszett már – szomorodom el látványosan. 

- Mi a baj? – kérdezte. Elmeséltem neki a mai nap fejleményeit, miszerint kirúgtak az acapellából, és kiléptem a pompon csapatból. Vacilláltam, hogy elmondjam-e neki a New York dolgot, a Toxic magazinban kapott fotózásomat, ami Divát ismerve elég hamar lesz, amilyen felelőtlenül, de felettébb mókásan hozza a döntéseket. Nem mondtam. Én sem voltam benne teljesen biztos, ezért még nem akartam senkit riogatni. – Raina, az az ugrabugrálás amúgy sem volt neked való! – legyint szórakozottan, mire én sértődötten támadok neki. – Az énekklubot meg ne sajnáld, az a nő egy hárpia, folyamatosan megalázott. Majd énekelsz nekem! – nevetette jóízűen, de én még mindig szomorú voltam, bár Sebastian hozzáállása sokat javított a lelki helyzetemen.
 

Felcsendült egy újabb szám, egy flamenco, amire Sebastian-ban felébredt a kisördög és teátrális meghajlással kért fel táncolni. Nevetve meghajoltam és belementem, bár kölcsönösen ügyetlenek voltunk és jó sokáig kellett táncikálnunk ahhoz, hogy ne lépjünk hosszútávon egymás lábára. Egy élmény volt.