Chapter Three

Sziasztok! 

Megérkezett a harmadik fejezet, remélem örültök neki! ^^ Hogy megy a suli? Nekem húzós kis órarendem lett, remélem ti azért jobban jártatok! Mindenkinek jó olvasást! :) 

Bye, Britt D. R. 

Katy Perry - Wide Awake

HARMADIK FEJEZET - EGY ÚJABB LEZÁRT KORSZAK

Másnap sem mentem iskolába. Medát alig bírtam elzavarni a munkahelyére, persze, hogy jót akart nekem, de a főnöke már megőrült tőle. Danielle viszont nagyon kiröhögött, hogy még suliba sem tudok járni. Egész nap csak ültem a kanapén és néztem magam elé. Irtózatosan féltem attól, hogy újra letargiába zuhanok és nem szólok senkihez egy szót sem. Pedig nagyon jó úton haladok efelé. Gyűlöltem magam emiatt, hogy féltem. Féltem megtenni olyan dolgokat, amiket meg kellett volna.

Hirtelen ötlettől vezérelve rontottam fel a szobámba és elő ástam az édesanyámtól kapott vékonyka karkötőt, amit eddig nagy becsben mindig elrejtettem, nehogy Danielle egyszer is viselni merészelhesse. Most minden óvatoskodás nélkül kiragadtam az ékszeres dobozomból és, úgy mezítláb rohantam kifelé a házból. Gyorsan kaptam egy cipőt, majd bezártam magam mögött az ajtót, a kulcsot pedig belerejtettem a virágosládába. Szaladtam a kihalt úttesten, ahogy csak bírtam. A cél a zuhatag volt. Nem hiába ez a város neve, ami.

Az erdő közelébe érve már megtaláltam azt a részt, ahol a baleset történt. Igazából a mai napig nem tudom mit történt, miért hajtott le édesapám az útról, be az erdőbe, neki egy fának. Nem is emlékszem. Most csak rohantam a zuhataghoz. A lábam kezdett fájni, de nem érdekelt. A karkötőt megszállottan szorongattam, majd amikor a vízhez értem, hatalmasat fékeztem.

Hezitáltam. A pici, ezüst ékszer az utolsó dolgok között tartható számon, ami a szüleimtől maradt rám. Úgy éreztem, meg kell tőle szabadulnom, mert akárhányszor ránéztem beugrott egy villanás és már csak sikolyokat és a fájdalmas kiáltásokat hallottam.

Megijedtem, mikor magam mögül léptek zaja hallatszott. Kis híja volt, hogy bele nem szédültem a vízbe. A karkötő kicsúszott a kezeim közül és már csak azt láttam, ahogy egy apró csobbanással lefelé viszi a víz.

Fel sem fogtam, mi történik, csak bámultam utána, néztem a vízgyűrűket és reméltem, hogy egyszer csak feljön a felszínre, de nem tette. Elveszett. Csak azt nem értem miért vagyok ennyire életképtelen emiatt, mikor eredetileg is ezt akartam volna. Engem mostanában lehet egyáltalán érteni?!

Az idegen, akinek hála véletlenül eldobtam az utolsó emléket anyukámról, óvatosan érintette meg a vállam, mégis akkorát ugrottam, hogy nem kapja el a derekam, akkor én is süllyedek a karkötőm után.

- Sebastian, a francba is, mit művelsz? – nézek rá ijedten, mikor sikerült megfordulnom. Mérgesen kiáltottam rá, ahelyett, hogy elrebegtem volna egy köszönömöt.

- Hé-hé! Fabray, nyugi! Megmentem az életed, de ne zavarjon! – csattant fel ő is, majd mikor megbizonyosodott, hogy állok a lábamon, akkor elengedett.  Mit keresel te itt? – kérdezte fejét rázva és szinte egy másodperc alatt lenyugodott.

- Öhm… Sétáltam! – vágtam rá az első dolgot, ami eszembe jutott. Talán még hihető is lett volna. Talán.

- Ennél kihaltabb helyet életemben nem láttam és te meg itt sétálsz? – kérdezte kuncogva, majd lemutatott a sok méter mélyen lévő nagyon mély tóhoz. Zavartan vállat vontam és újra odapillantottam a vízre. Elveszett. Vége. Ennyi. – Hahó! – legyezgette előttem a kezét Sebastian.

- Öhm, bocsi, csak elbambultam! – mosolyogtam rá. – De akkor te mit keresel itt? – kérdeztem rá, amint beugrott, hogy neki sem lenne itt keresnivalója. Lazán volt felöltözve és csupán egy hátizsák volt nála. Elmerengve néztem végig rajta. A haja lazán oldalra volt csapva és a szemei szinte a vesémig láttak… Azok a szemek!

- Város felfedező túrát tartok magamnak – jelentette ki, én pedig elkezdtem nevetni. Ez most komoly?

Sebastian mérges, ám játékos arccal bámult rám és hangot is adott a véleményének:

- Mi ilyen vicces ezen, Fabray? Idegenvezetőm nem lett, mert nem jött suliba, így egyedül kellett nekivágnom a városnak! – közölte mártír arccal, amitől újra nevetnem kellett. Sebastian szórakozottan legyintett, mintha nem lennék normális. Én még mindig nevettem fogalmam sincs miért, annyira más volt ez a helyzet. Képtelen voltam nem vidám lenni, holott ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy az előbb még a sírás határán álltam.

- Miért, ki lett volna az szerencsétlen? – kérdezte rá, mikor kissé megnyugodtam, de a mosolyt nem tudtam levakarni magamról. Pusztán a viselkedésével felvidított, szerintem Meda néni el sem hinné, hogy még nem felejtettem nevetni.

- Szerencsétlen? Ugye nem vagy önbizalom hiányos, Fabray? – kérdezte, mire én egy döbbent mosoly kíséretében vállat vontam. Kedves, hogy rám gondolt.

- Szóval én… Nem tudom, hogy keveredtél te a zuhataghoz, de örülök, hogy összefutottunk. Ha nem probléma, nem vezetgetlek körbe a városban, majd talán máskor – néztem rá bocsánatkérően. Megrántotta a vállát, nemtörődöm módon. Kissé csalódottnak tűnt, de ezt én csak egy pillanatra láttam csak. – De talán jövő héten szívesen megmutatok néhány helyet, elvégre ezt is megtaláltad. Elárulom, van olyan lakos, aki nem is tud a létezéséről – kacsintottam rá, ami mosolyt csalt az arcára.

- A jövő hét jó lesz, Fabray! – bólintott. – Hazakísérlek, jó? – nézett rám és kételkedést véltem felfedezni a szemeiben, ugyanis utoljára, mint egy megbizonykodásnak, még egyszer lepillantottam a vízre. Igen, hivatalosan megszabadultam az egyik utolsó kézen fogható emlékemtől. Kár, hogy a gondolataimat nem tudom eldobni.

- Oké, köszi! – intettem neki, majd elindultunk kifelé az erdőből. Némán ballagtunk egymás mellett, mindketten gondolkoztuk. Az út hirtelen ismerőssé vált, ijedten rántottam meg Sebastian karját. – Nem mehetnénk másik irányban hazafelé? – kérdeztem esdeklően.

- Miért? – nézett rám értetlenül és továbbment, engem is húzva magam után. Ó, a francba is, Sebastian Kydd, miért vagy ilyen makacs? – Annyira szép részek vannak erre, erre jöttem befe… - hirtelen elhallgatott, így tudtam, hogy késő. A baleset helyszínétől nem messze van egy márványtábla, belevésve a szüleim nevével és rengeteg koszorúval körülvéve, megemlékezve a tragédiáról. Sebastian megkövülten bámult arra a pontra, ahol ez volt. Eltelt néhány másodperc, mire meg tudott szólalni. Én is leblokkoltam kicsit, de már egész jól kezeltem ezt, ami egyenlő azzal, hogy nem sírtam el magam. – Itt történt? – nézett rám szomorúan és megszorította a kezem. Nehézkesen bólintottam. – Tényleg annyira sajnálom, Raina…

- Figyelj, inkább menjünk haza, jó? – pillantottam rá könyörögve. Némán bólintott és elindultunk a másik irányba. Még vetettem egy pillantást a táblára és ez újra eszembe jutatta, hogy mi történt.

Jennett Davis - Fabray & Richard Fabray

Emlékeinkben örökké éltek!

Lassan beértünk a városba. Sebastian nem tudta hol lakom, ezért én mutattam neki az utat. Szótlanul, kissé kínos csendben sétáltunk egymás mellett, és egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy végül mégiscsak jó ötlet volt, hogy kimenjek a zuhataghoz megszabadulni a karkötőtől. A házunkhoz közel érve láttam, hogy Meda néni a tornácon kávézik és láthatólag sugárzott a boldogságtól. Sebastian halvány mosollyal pillantott le rám és oda súgott nekem:

- Nem igazán hasonlítasz a nagynénédre – kuncogott a fülembe, lehelete csiklandozta a bőrömet. 

- Tudom, de nem is baj. Elég, hogy mindketten túlreagálunk mindent – vontam vállat somolyogva és szinte éreztem, hogy a nénikém kitörő örömmel fogadja, hogy kimozdultam, ráadásul társasággal érkeztem haza.

- Szerintem nem reagálod túl a dolgokat – nézett rám Sebastian. Ó, ha te azt tudnád, Kydd! Azonban ehelyett a mondat helyett, csak ennyit válaszoltam neki:

- Lehet! – ezután felszaladtam a tornácra és megöleltem a nénikém. – Szia Meda! Hogy-hogy itthon? – kérdeztem tőle érdeklődve és elfelejtettem magammal azt a buta követ, a buta zuhatagot és a buta utat, ahol Sebastiannal jártunk. Bár ilyen egyszerű lenne. Bárcsak egy álom lenne ez az egész. Egy buta álom…

- Szia, drágám! Látom nagyon kicsattansz az örömtől – nézett rám meglepetten, de ugyanakkor hatalmas vigyor virított csinos arcán. – Előbb elengedtek! Az igazgató hívott az előbb, hogy mi van veled, mert nem tudta még kideríteni – nézett rám kicsit zavarodottan. Mondatát csak egy legyintéssel reagáltam le.

- Holnap már megyek suliba, hisz még az órarendem sincs meg, meg a szokásos acapella és pompon válogatáson is ott kell lennem – magyaráztam hevesen gesztikulálva. Jó kedvem volt, úgy igazán. Már a gondolat is jól esett, hogy én vidám vagyok. – Meda, amúgy ő Sebastian Kydd, ő pedig Meda Fabray, a nagynéném! – mutattam Sebastiant és Medát egymásnak.

- Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Miss Fabray! – köszönt illedelmesen Sebastian és kezet rázott a nagynénémmel. Meda elismerő pillantást vetett rám és Sebastianra is. Ez nála egyenlő volt ezzel: jó választás. Szerintem ő úgy gondolja, hogy járunk. Hát nem!

- Szintúgy Sebastian, de ha nem muszáj, ne magázz, mert öregebbnek érzem magam, mint a saját anyám! – nevetett fel, mi pedig vele nevettünk, hisz a nagyi 94 évesen halt meg néhány éve, most pedig száz egynéhány lenne. Ezt persze Kydd nem tudhatta, de így járt! – Nincs kedved bejönni egy kicsit?

- Nem, köszönöm, Meda, csak hazakísértem Rainát! Már megyek is! – mondta, majd egyet hátralépett, elköszönt és elment. Mindketten bementünk a házba, azon belül is a konyhába.

Medával ezer éve nem beszélgettünk csajosan, de nem is lett volna eddig rá alkalmunk. Viszont most nekiálltunk mindent bepótolni. Töltött mindkettőnknek egy-egy pohár vörösbort és nekiálltunk főzni. Jócskán délután volt, mikor hazaértem, estefelé végeztünk a főzőcskézéssel. Háromfogásos vacsora fogadta a hazaérkező Danielle-t, aki meglepetten nézett ránk, amit mi egy koccintással erősítettünk meg. Kivételesen ő is elhagyta a bunkó modorát és még arra is hajlandó volt, hogy leüljön velünk enni és nem a szobájában elfogyasztani a vacsorát.

Végül ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, amiben Meda kivesézett velem minden Sebastiannal kapcsolatos témát. Nem tudom pontosan kicsoda is ez a Sebastian Kydd, hisz két hét alatt nem ismertem meg tökéletesen, de azt tudom, hogy nagyon sikerült ma felvidítania és ezért nagyon hálás vagyok neki.

Az est utolsó pontjaként jól összevesztünk azon, hogy mit nézzünk, végül nem lett sem csajos, bulis film, de horror sem, mint ahogy azt Danielle akarta, hanem egész egyszerűen nekiültünk a Harry Potter első részének.

Azt hiszem igen, ilyen egy család!