Chapter Six

Sziasztok! 

Megint csak késtem, de remélem kárpótollak titeket a fejezettel. Én személy szerint imádom ezt, de a következőt még ennél is jobban! Izgalmas helyzet lesz a 7. fejezetben, de ebben is várhatóak jó fordulatok! Épp ezért, nem húzom a szót, mindenkinek jó olvasást! 

Alicia Keys - Empire State of Mind

HATODIK FEJEZET - ÁLOM VS. RÉMÁLOM? ... A NAGY LEHETŐSÉG!

 

A fél osztály rajtunk röhögött, egész pontosan rajtam és Mason-ön. Épp a lila szemüvegben szórakoztunk. Persze sokan el akarták kérni, de én nem adtam, hisz imádom ezt a szemüveget. Épp ezért inkább gúnyolódtak rajtunk, de már nem érdekelt. Mason direkt odébb terelgetett, hogy még ne is halljam a piszkálódást. Sebastian is köztük szórakozott, de nyíltan nem tett rám semmilyen megjegyzést. Szerencséje! Most épp „bármikor robbanhat” hangulatban voltam, ezért nem volt alkalmas velem vitába keveredni. Ezeket a dolgokat Mason már nagyon jól ismerte, épp ezért csak magában mosolygott a dolgon. És én is szórakoztam.

Tudni kell róla, hogy szélsőséges ember vagyok. Egyik pillanatban még az összeomlás szélén, a másikban pedig a legvidámabb lány. Csak soha nem tudni, hogy egy-egy ilyen pillanat meddig tart. Mason nagyon el akarta terelni a figyelmem, mert tudta, hogy amúgy egész nap a tegnapelőtti megalázós napon rágódnék, de akármilyen figyelmes és óvatos is ő, nekem mindig a gondolataim közé csúszott a tanár és a lányok gonosz pillantásai.

*

- Lányok, ne feledjétek, hétvégén New York! – kiabált fel az emeletre a nénikém lelkesen.

Egy hét telt el az ominózus kirándulás óta. Nem történt semmi érdekes, ha úgy vesszük. Sebastian többet azóta nem jött elém. Nem is vártam. Nem is szóltunk nagyon egymáshoz. Túl sok volt a nem. Talán majd máskor.

Szombaton jó kedvvel keltem ki az ágyból, öltöztem fel és vidáman pattantam be a nagynéném kocsijába. Innen, Louisanából kicsit hosszú volt az út, így nagyon korán indultunk. A nénikémnek havonta be kell utaznia Manhattan-be a tanulmányai miatt, ugyanis földrajz-történész, csupán itthonról dolgozik, de az egyetem, aminek a munkatársa, New Yorkban van.

Míg ő dolgozik, addig mi csavargunk egy kicsit a városban. Meda mindig az orrunkra köti, hogy nem menjünk el egymás mellől, de ez körülbelül a sarkig tart, ahol már nem lát bennünket. Olyankor mindketten elrohanunk az ellenkező irányba és pár óra múlva ugyanazon a sarkon találkozunk. Ez nálunk így korrekt. Én úgysem mennék oda szívesen, ahol ilyenkor Dani járkál és szerintem ő sem akarna velem jönni.

Elindultam a zebrán át, szemeztem az Empire State Building-gel, messzebb pillantva láttam a Central Parkot és még messzebb nézve a Brooklyn hidat. Elragadtatva húztam mosolyra a számat, majd sietős léptekkel vetettem bele magam New York-ba.

Ez az a hely, ahová szinte minden egyes ember titkon elvágyik. Nagy, életteli és állandóan pörög. Az ember így jellemzi New York-ot. Itt sétálni egy életérzés. Egy igazi, new yorki életérzés. Csodás, és kissé elképzelhetetlen, hogy előttem még annyi mindenki fordult meg ezen az utcán, és ha van benne egy kis tisztelet a város felé, akkor ugyanúgy eltátotta a száját, ahogy most én is eltátom, pedig nem első alkalommal vagyok itt. Itt az ember kiszakadhat az előítéletekből, a mindennapi megszokott viselkedésből és felszabadulhat. Az lehet, aki akar. Valamilyen szinten tömeglányként jöttem ide. Elhunyt szülőkkel, kigúnyolt, elveszett lányként. De most már más, hogy itt sétálok. Egyedi lehetek, hisz senki nem ismer. Senki nem tudja, hogy Louisianából jöttem, hogy elvesztettem a családom legjelentősebb tagjait és a többi. Itt csak egy lányt láttak, aki vidám, bolond John Lennon szemüvegben ugrabugrál az utcán és látszólag tökéletesen egyszerű és átlagos. Az én kinézetem még csak fel sem ért ehhez a városhoz és a többi lakójához. A leghíresebb street style blogok megirigyelhették volna azokat a kollekciókat, amik most szembe jöttek velem. Blair és Serena a kihívó cuccaikkal apácazárdába vonulhatnának ezek mellett a ruhák mellett. Tetszett ez a merészség, engem is magabiztosabbá varázsolt.

Ilyenkor Medától mindig kapunk pénzt, hogy vásárolhassuk meg minden. Én ezt a lehetőséget kihasználva bementem egy nagyobb plázába, ahol igaz nem találni Chanel meg Givenchy cuccokat, nincs Intimissi fehérnemű, de nagyon jó dolgokat lehet kapni. Amúgy sem lenne keretem a fent említett márkák közül bármelyikre is.

Épp az NYSM polcain lévő ruhákat nézegettem, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Kissé rémülten fordultam meg. A nő, mert hogy nő volt, hatalmas vigyorral bámult rám, számomra kicsit őrültnek tűnt.

- Hali, drágám! A nevem Diva Murray! – nézett rám én pedig hirtelen menekülni akartam volna, mert eszelős nézése volt a nőnek.

- Öhm, segíthetek valamiben? – kérdeztem némileg rémülten és ha nem ad valami magyarázatot azonnal itt hagyom.   

- Ó, ne haragudj! – csapott a homlokára, mintha elfelejtett volna valamit. – A Toxic magazin egyik főszerkesztője vagyok és modelleket keresek a városból – továbbra is értetlenül bámultam rá, hisz nem voltam olyan extrémen öltözve, hogy street style-os lány legyek valami magazinban, aminek mellesleg olyan ismerős volt a neve.

- Ezt nem teljesen értem, elnézést. Ezer jobb utcai stílust találhat itt – intettem körbe a boltban, bár elsősorban New York-ra gondoltam. Felnevetett.

- Tündéri vagy, kedves! Én nem neon ruhás, borzasztó nőcikre gondoltam, akik elfelejtették, hogy a papagáj már nem divat! Én rendes modelleket keresek, kifutóra és fotózásokra egyaránt – én még mindig felvont szemöldökkel bámultam rá, mert nem igazán értettem, hogy ezt miért pont nekem mondja. Hacsak… á, dehogy! Vagy mégis?

- Azt akarod, hogy legyek modell valami újságnál? – hűltem el teljesen. Ő azonnal felháborodott és ennek hangot is adott.

- Nem valami újság. Ez a Toxic! Kicsit sem ismerős? – pillantott rám sértődötten. Gyorsan elgondolkoztam. Toxic, Toxic… Persze! Minden new yorki nőnek kötelező legalább öt Toxic szám, hisz az egy világmagazin.

- Az a Toxic? És te az a Diva Murray vagy? – tágultak ki a szemeim csészealj nagyságúra, azt sem tudtam hirtelen mit mondjak. Elégedettség ült ki az arcára, ami azt jelezte, hogy eltaláltam.

- Az ám, drágám! Szóval… Neked mi a neved? – kérdezte sokkal derűsebben és elkezdett tolni egy másik ruharészleg felé. Egy biztos: nagyon közvetlen. Még mindig nem akartam felfogni, hogy miről is van szó, de hagytam, hogy sodorjon az ár. Már nem állhattam meg.

- Raina Fabray – mutatkoztam be kis fáziskéséssel Divának. Közben megállított egy rakat farmerdzseki előtt és elém próbált vagy százat.

- Semmi középső név, vagy valami? – kérdezte némileg unottan, majd motyogott valamit, hogy ez sem lesz jó.

- Ami azt illeti van, de nem szívesen hasz… - befejezni természetesen nem tudtam.

- Halljam! – utósított, majd újabb dzseki landolt a kupacban, ami nem tetszett neki. Fogalmam sincs mit művel, de inkább hagytam, mert volt egy olyan érzésem, hogy hagynom kell. Egyszerűen nem értettem, hogy szúrt ki ez a nő, aki olyan modellekkel dolgozott már együtt, mint Ayana Holmes vagy Poppy Dippet. Százas fordulatot vett velem a világ, hisz egy világhírű nővel dumálgattam, aki épp nekem akart dzsekit válogatni, sőt válogatott is. Az viszont még jobban megrázott, hogy fel akar venni. Engem. Modellnek. A Toxicba!

- Karolina Grace Fabray – sóhajtottam, megadva magamat. Egy pillanatra elakadt a keze a mozdulatban, de aztán folytatta a hajigálást.

- Hogy lett abból Raina?

- A Karolinát kiskoromban mindig Karorenának mondtam, mert nem tudtam kiejteni – ráztam meg a fejem lemondóan és durcásan ráncoltam össze az orrom, mikor Diva felnevetett.

- Ez nem ciki! Én sem Divának születtem – nevetett tovább. – Adaina Kaitlyn Murray, de ezt világ életemben utáltam és mikor a magazinhoz kerültem pláne muszáj volt változtatnom. Neked is ezt kell tenned, ha elvállalod, persze! Szép, szép a Raina, meg minden, de ha híres akarsz lenni, akkor egyeidként legyél híres!

- Én ezt nem vállalhatom! – pillantottam rá kétségbeesetten. Azt mégsem mondhattam, megbeszélem otthon.

A helyzet egyrészt nagyon hihetetlen volt, másrészt viszont irtó feszült. Elképzelni nem tudtam mi ez az egész, vagyis tudtam, csak nem értettem. A reagáláshoz való készségem pillanatok alatt eltűnt a következő kabáttal, amit Diva odébb tett. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott és ránézve, csupán az emberismerő szememet használva, fejfájva jöttem rá, hogy nem fogja feladni.  

- Itt a névjegykártyám, ha meggondolnád magad! – nyújtott oda egy kis lapocskát, amit én gyorsan belegyűrtem a táskámba és elgondolkoztam. Most több verzió volt: vagy megköszönöm a kártyát és tovább vásárolgatunk, vagy megköszönöm és elmegyek és az utolsó egész egyszerűen elrohanok. – De hát a dzseki! Majd azért hívjál! – kiabált utánam, de én már a zebrán siettem át.

Megijedtem a lehetőségtől, amit kaptam Divától. Amit tulajdonképpen New York-tól kaptam. Tudtam, hogy csodás város, és mindenkinek teljesül az álma, de én nem egészen erre gondoltam. Pont ezért szaladtam, ahogy a lábam bírta és az sem érdekelt, hogy órákkal előbb érek vissza a sarokhoz. Ezt muszáj lesz átgondolnom, mert nem állja, hogy valaki csak úgy odajön hozzám és közli, hogy legyek világhíres!