Chapter Twelve

Sziasztok! 

Lám, itt az új fejezet, amit legnagyobb reményeim szerint vártatok! :) Jó olvasást! ^^

Ui.: ismét pár munka, eddig még senkinek nem volt ellenére :D 

______________________________________________________

 

 Bon Jovi - Always

TIZENKETTEDIK FEJEZET - A LEGROSSZABB...

Október 27-e, azaz már csak négy nap van hátra Halloween-ig. Hála az égnek, már alig várom. A suliban lévő ünnepségen angyalnak öltözöm, mert mint utólag kiderült kötelező ugyannak öltözni az egész osztálynak. Vagyis a lányok angyalok lesznek, a fiúk ördögök, teljesen érhető módon. Én viszont egy valami nem értek: mi értelme ugyanolyannak lenni?

Húzni kellett egy kalapból, hogy melyik osztály milyen jelmezeket húzzon. Lettek vámpírok és vadászaik, hercegnők és hercegek, tündérek és manók, meg mi angyalok és ördögök, valamint sok más páros. Így arra különösebben nem is készültem. Annál inkább a Diva-féle partira. Pár napja Diva bezsongva keresett, hogy oltári partit szervez a manhattani lakásán és nekem is ott helyem. Én persze azonnal Lillyt tárcsáztam, hisz ő neki is ott a helye. Persze lelkesen fogadta a hívásom és biztosított róla, hogy ott lesz.

Ma mondom el Sebastiannak a dolgot, hogy New York-ba mentem dolgozni, modellkedni és egy kis szerencsével viszontláthat egy világmagazin címlapján. Mondjuk, nem teljesen hittem el, hogy két kezdő, vadonatúj, 16 éves modell lányt a címlapra varázsolhatnak, még Diva sem, de a remény bennem volt, hisz talán nem alaptalanul tette nekem meg Lillynek a szépet.

Lassan ballagtam a kihalt fells rock-i utcákon és rendületlenül törtem a buksim, hogyan is mondjam el Sebastiannak, hogy mi ez az egész. Persze nem mentem semmire. Már napok óta nem alszok, egész pontosan azóta, hogy elhatároztam, hogy elmondom. Most, álmatlan éjszakák sokasága után elszántam magam és úgy éreztem, hogy a legrosszabbra is fel vagyok készülve. Tévedtem.

Bekopogtam Sebastianék hatalmas házának ajtaján és vártam, hogy kinyissák. Azonban a kisfiús vigyor helyett egy hidrogén szőke fej tűnt fel. Furcsállva nézett rám és elég érdekes dolgot kérdezett:

- Te vagy a postás? – elég meglepődött fejet vágtam és belül majd megszakadtam a röhögéstől. Lehet Sebastian mégsem tévedett olyan sokat, mikor kijelentette, hogy egy „sötét, buta libáról” van szó. Furcsállva és undokon mért végig, szerintem nem értette miért készülök meghalni a nevetéstől az új bankbetétjének, Sebastian apjának háza előtt. Még szerencse, hogy Sebastian lepillantott a lépcsőn, így már megnyugodtam.

- Dotty, ő a barátnőm, nem a postás – nézett Sebastian jelentőségteljesen a Barbie babára. – Gyere be Raina! – mondta és egy kedves mozdulattal beinvitált. Lenéző pillantást vetett a szilikon cicára, majd átkarolva a derekam elkezdett az emelet felé húzni. Közben azért volt alkalmam megnézni az előcsarnokot, igen előcsarnokot és a nappali egy részét is, amire Sebastian azt mondta, hogy néha társalgó, vagy teniszpálya is, ha úgy adódik. A szőkeség megvonta a vállát, majd újra a füléhez emelte a telefonkagylót és tovább csacsogott, amit ezelőtt nyilván én zavartam meg.

Kydd betolt a szobájába és ismét levágódott az ágyra, ahogy mindig szokott, akár itthon, akár nálunk.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte és lehúzott, hogy adjon egy puszit. Szívmelengető mosolya volt, egyszerűen nem tudtam volna elmondani, vagy esetleg megbántani a modell dologgal.

- Beszélnünk kéne – mondom halkan. Ő kissé megijedt, de egy másodperccel később ugyanolyan mosoly ült az arcán, bár a szeme már csak kevésbé mosolygott.

- Nem így kezdődnek azok a szakítós dumák a nyálas mozifilmek elején? – kérdezte szemtelenül, majd folytatta is. – Apropó mozi! Nem lenne kedved elmenni valamikor valahova?

- De, jó lenne, de előbb szeretném veled megbeszélni azt, amiért jöttem – pillantottam rá komolyan, és ezúttal vette ő is a lapot.

- Miről van szó? – kérdezte halál nyugodtan, de a szeme ismét elárulta: ideges volt. De ha közben halál nyugodt is, akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy über ideges.

- Ami azt illeti, pár hete mikor New York-ban jártam, találkoztam egy nővel. Azt mondta, szeretne nekem egy munkát ajánlani – Sebastian várakozóan és immár közömbösen húzta fel a szemöldökét, szinte tudtam, hogy érzi, hogy nem fog neki tetszeni, amit mondok. – A Toxic-nál főszerkesztő és egy modelli állásajánlatot kaptam tőle, amit el is fogadtam – kimondtam, amitől nagyon, nagyon féltem. Szép kék szemei egy minutum alatt váltak egykedvűvé, arca kifejezéstelenné vált és nem szólalt meg.

Percekig vártam, hogy mondjon valamit. Szidjon le, vagy bánom is én, de reagáljon, legalább most az egyszer. Igazából nem is tudtam, hogy miért lenne mérges ezért, de tudtam, hogy az lesz. Óráknak tűnő percek múlva mégis válaszolt. 

- Szóval innentől többet foglak látni magazinokban, mint élőben, ugye? – kérdezte ellenségesen. Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. – Tudom, mert anyám is volt modell és amellett semmire nem maradt ideje. Hogy fogunk találkozni egyáltalán, ha éjjel-nappal New York-ban kell lógnod? Őszintén válaszolj, Raina! – mondta idegesen, ingerülten. 

- Nem tudom, de… - nem fejeztem be a mondatomat, hisz képtelen voltam.

- De mi? Esélyünk sem lesz együtt lenni, mert az ilyen új modellekre rászáll a sajtó, főleg, hogy mostanság nincs cenzúra! A családoddal mi lesz? – olyanokat kérdezett, amikre én sem tudtam a választ, de megpróbáltam megvédeni magam.

- Még kezdő vagyok, nem hiszem, hogy sokszor behívnak vagy valami – suttogtam halkan, de ő csak kényszeredetten mosolygott, gyenge érveimen. Igaza volt, ebbe nem gondoltam bele. Milyen lesz az időbeosztásom, ha „híres” leszek. Meda sokszor hajtogatta, hogy miért nincs állandó barátja: mert a munkáját mindig előrébb helyezte és ezt senki nem tűri hosszútávon. Kismilliószor mondta, hogy nekem mindig maradjon időm arra, akivel foglalkozni akarok, és ebben ne akadályozzon meg a munkám, vagy bármi más. Kár, hogy ez csak most jut eszembe.

- Könyörgöm, Raina! – csattant fel. – 1984-et írunk, és nem 1886-ot. Itt az ilyen üres mondatok már nem jelentenek semmit – szavai iszonyatosan fájtak. Nem hitt abban, amit mondtam neki, nem hitt bennem. Elkeseredve ráztam meg a fejem, felálltam és mindenfajta gondolkodás mondtam ki a legrosszabbat, amire gondolataimmal ellentétben nem készültem fel. 

- Ha ezt így gondolod, akkor szerintem szakítanunk kéne – jelentettem ki hidegen és vártam. Vártam a válaszra, mely talán a feloldozást jelentette, ami soha nem jön el. Ami igazán, végleg eltörte benne ma mécsest, az volt, hogy nem próbált ennek ellent mondani. Nem akadályozta meg, hogy véget vessek a kapcsolatunknak. Nem szólt semmit, én sem. Kinyitottam a szobaajtót és lerohantam a lépcsőn. Mihelyst kiléptem a Kydd házból végleg befejeztem azt, hogy erősnek mutassam magam. Nem csak Sebastiannal kapcsolatban, hanem ezzel az egésszel. A szüleim halála, a húgom gyűlölete és az, hogy mindenki tönkre akar tenni. Miért kellett ez az egész? 

Sírva lépdeltem hazafelé, nem foglalkoztam a szomszédok összesúgásával és furcsa pillantásaival, nyilván már hozzászoktak ahhoz, hogy Raina Fabray valamikor mindig elbőgi magát. Lehet az iskolai esemény, az utca, vagy éppen a szanatórium. Valószínű, már senki nem tart normálisnak. Gyűlölöm, hogy nekem kellett ezeket átélni. 

Gyűlölöm, hogy azt hittem tudok még magamon segíteni. Gyűlölöm, hogy ilyennek kell lennem és nem tudok változni. 

Hirtelen irányt változtattam és a temetőbe rohantam. Közel volt, útba is esett valamennyire. Apámék sírja előtt megállva térdre rogytam és eluralkodott rajtam a ridegség, ami régóta bennem rejtőzött, csak nem engedtem felszínre, mert akkor végleg eltűnne belőlem az élet, ami már így is kimúlóban van. Szürke voltam, mióta történt a baleset.  

Gyűlölöm magam, mert Danielle-nek igaza volt: az én hibám volt…