Thirteen Chapter

Sziasztok! 

Nagyon sajnálom, hogy késtem, de gyerekek, mégis csak szünet volt/van! :) Remélem azért örültök, hogy itt van az új fejezet, szám szerint a 13. Nagy szívvel küldöm minden kedves olvasómnak! 

Ui.: Azt hiszem innentől megpróbálom ezeket a bejegyzéseket mentesíteni az általam készített fejlécektől, de ezt az egyet még szeretném megmutatni, ugyanis ez rendelésre készült. Akinek van ideje, pillantson be, Harry Potteres történetről van szó! 

Ui2.: Nem tudom miért jelez a blogspot 23 rendszeres, hiszen csak 20 van, aminek, hogy is mondjam, iszonyatosan örülök! <3 Köszönöm! 

Rachelle and the magical world

_____________________________________________________

Gary Jules - Mad World

TIZENHARMADIK FEJEZET - MÁJUS  

1984. május 12.

Utolsó simításként lazán beletúrtam a hajamba és megigazítottam a ruhám. Álszent mosollyal néztem magamra a tükörben, majd elindultam le az emeletről. Messziről érezni lehetett az ünnepi ebéd illatait, de én nem foglalkoztam ezzel. A barátaim számítottak a jelenlétemre az évzáró bulin. Igaz még hátra van csaknem egy hónap, de mivel sok érettségiző is benne van a parti megszervezésében, ezért rájuk való tekintettel előbbre tettük, hogy később még tudjanak készülni.

Anya meglepődötten lesett ki a konyhaajtóból. Kezében fakanál, köténye csurom liszt volt.

- Hova készülsz kislányom? – kérdezte, érdeklődően húzta fel a szemöldökét. Undokon megrántottam a vállam.

- Ahogy már eddig is elmondtam jó sokszor: évzáró buliba. Sietek, Thory-ék már tuti várnak rám – intettem az ajtó felé, de anya megakadályozott. Elkapta a csuklóm és nagyon dühösen meredt rám barna szemeivel.

- Családi ebéd van, Raina! A nagyiék csak emiatt utaztak el hozzánk! – csattant fel mérgesen. A hangjára Meda és apa is kinézett a konyhából. Apa furcsállva mért végig, hisz nem éppen anya családi ebédjéhez voltam öltözve. Fekete, feszülős leggings, feszülős fekete felső és egy tipikus fekete magassarkú. A kezemben a kardigánom volt, az oldalamon Meda néni kígyóbőr táskája. – Már megbeszéltük, hogy nem mész el arra a bulira!

- Anyádnak igaza van, Raina, nem mehetsz el! – helyeselt apám is, de engem ez olyan szinten hidegen hagyott, hogy elmondani nem lehet. Meda nem szólt egy szót sem, csak beletörődve bólintott nekem. Ezután visszament a konyhába, szinte biztos voltam benne, hogy nem akarja látni az elkövetkezendőket. 

- De elmegyek, mert én vagyok az egyik főszervező! – mondtam ridegen és már el is indultam az ajtó felé. Apám utánam kapott, de nem ért el. 

- Karolina Fabray, azonnal gyere vissza! – kiabált velem anya, és még utolért a kertkapuban. Sejtésem beigazolódott, miszerint Thory-ék már vártak, de szerencsére jó messze parkoltak a háztól, így nem láthatták azt, amit én éreztem. Anyám hatalmas pofont kevert le nekem, beleszédültem. Szeme tele volt könnyel, és tette ellenére könyörgött nekem, hogy menjek vissza a házba. Én azonban kitéptem magam a szorításából és sebesen odaszaladtam a kék cabrióhoz. Beugrottam Leah és Winter mellé, majd előszedve a púdert a táskámból, megpróbáltam elfedni a rajtam éktelenkedő vörös foltot. Ezután átadtam maga a buli hangulatnak és elfogadtam a hátranyújtott pezsgős üvegeket, viszont berúgni nem szándékoztam.

Már jócskán kiértünk a városból, túl a hídon, meg a vízesésen, de még mindig mentünk, mert a régi, kihalt temető volt a cél. Gyűlölök oda menni, mert a hely maga iszonyatosan hátborzongató, és ráadásként még lepukkant is, de mivel a többség azt szavazta meg, ezért ott tartjuk a bulit. Nekem, mint az egyik főszervezőnek, nem a helyszín választása lett a dolgom, hanem a kaja-pia beszerzés intézése.

A régi temetőhöz már közel értünk. Itt jócskán hűvösebb volt, habár májusban ez elég meglepő, de felkaptam a kardigánom. A fák itt mindenfajta napfényt eltakartak, és bár a nyár küszöbén jártunk, nekem abszolút nem volt melegem. 

Thory betolt a temetőkapun, ami már lassan kidőlt a helyéről. Hegyes oszlopok álltak ki a földből, a sírköveken kivehetetlen szövegek voltak, volt ami nem is a mi nyelvünkön íródott, így arra mertem következtetni, hogy már lehetnek több évtizedesek is. A közelükben elhelyezkedő szobrok üveges tekintetükkel meredten bámultak ránk, engem pedig kirázott a hideg ettől a környezettől. 

A buli nem itt a temető elején volt, hanem a legvégén, az egyik felsőbb éves őseinek kriptájánál. Páran már ideérkeztek, hogy berendezzék. A cuccok, vagyis a kaja és a pia Thory csomagtartójából keveredett elő. Minden rendelést és pénzügyet velem csináltattak, így nem eshetett hiba a dolgokban. Pár erősebb srác visszakísérte Thoryt a kocsihoz, hogy egyúttal be is hozzák a dolgokat. Egyben biztos voltam: hogy én abba a kriptába be nem teszem a buli folyamán a lábam, ezért inkább hoztam magammal egy üveg vizet, meg egy szendvicset.

Asztalok sorakoztak már a völgyben, a sírok mellett, itt találtam meg Masont, amint épp Dean-nel és a haverjaival dumál. Mosolyova szaladtam oda hozzájuk és belevetettem magam Mason nyakába.

- Raina! Jó látni! – köszöntött kedvesen, majd letett a földre. Engem Winter követett, majd utána Leah rohamozta le szerencsétlen srácot. Dean röhögve tárta ki a kezeit nekem, én pedig kacagva öleltem meg őt. Jó haverok vagyunk, kiskorunk óta ismerjük egymást, ő a főtéri étterem vezetőjének a fia. 

- Raina Fabray, az ártatlan angyalka! – ölelése közben a keze a fenekemre tévedt, de ez felett most szemet hunytam, hisz ismerve Dean-t ez nem meglepő, főleg, hogy érezni rajta már egy-két vodka szagát. – Remélem, kicsi szívem, intéztél jó néhány üveg whiskyt, hogy ne sértődjek meg rád! – nevetett, én pedig csak bólintottam, hogy igen, intéztem whiskyt és még sok mindenfajta erős, alkoholos italt, közkívánatra.

*

A kripta falának támaszkodtam, bár nem volt kellemes érzés, alig találtam olyan felületet, amit még ne lepett volna be a pókháló. Mellettem már mindenki lerészegedett, a vicc pedig az volt, hogy Thory, akivel elvileg nekem és Leah-éknak is haza kéne mennie, már rég eltűnt egy végzőssel valahol az erdőben. Sissy, Thory legjobb barátnője pedig már a második üveg whiskyt végzi ki, teljesen egyedül, így már nem akadt olyan a környezetemben, akiben megbíztam volna annyira, hogy be merjek ülni mellé az autóba. Én pedig, nagy sajnálatomra nem tudtam vezetni.

Idegesen pattantam föl, mikor láttam, hogy velem már senki nem foglalkozik. Egyszer csak egy kéz hátulról megragadott és egy piaszagú valaki bele akart csókolni a nyakamba. Ügyesen gyomorszájon vertem, de ez sem állította meg semmiben. Elkeseredettségemben, már arra gondoltam mennyivel egyszerűbb lett volna otthon maradnom. 

Egyszer csak az „ölelő kezek” eltűntek a derekamról és a helyét átvette egy támogató vállátkarolás, de már ez sem tudott meghatni. Egy eléggé becsípett Dean pillantott rám, a földön egy vérző orrú harmadikos fetrengett, nyilván Dean húzott be neki.

- Raina baba, jól vagy? – kérdezte és elkezdte leellenőrizgetni rajtam, nem lett-e bajom. Elegem volt ebből az egész temető baromságból, így mérgesen ráztam le Dean-t és elindultam a bejárat felé, vagyis amerre sejtettem. Eközben előkaptam a telefonom, és tárcsáztam az otthoni számot. Sírtam a tehetetlenségemen, és elhatároztam, hogy bocsánatot fogok kérni otthon holnap délelőtt, amint felkeltem, mert így hajnali egy tájékán már azon is csodálkoztam, hogy nem tévedek el. 

Amint a többiektől távolabb értem, elkezdtem futni. Néha orra buktam vagy elestem, már sajgott mindenem. Alig vártam, hogy anyáék felvegyék a telefont.

- Tessék? – anyukám álmos hangja felébresztette bennem a túlélő ösztönt. Gyorsan elhadartam neki a helyzetet, hogy elegem van, és könyörgöm, jöjjenek értem. – Azonnal ott vagyunk Raina! 

Ezután még rohantam, mert éreztem, hogy eltévedtem. Tulajdonképpen a temető túloldalán kötöttem ki. Hatalmasat sikítottam, mikor valami suhanás volt mögöttem, eszeveszett rohanásba kezdtem. A temető felénél ismét elestem, ezúttal a nadrágom is kiszakadt és felhorzsolódott a tenyerem, de felpattantam és rohantam tovább. 

Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, mikor megláttam a temető bejáratát, ahol én is bejöttem. Kiszaladtam rajta és ameddig bírtam még rohantam az úton. Végül leültem az útpadkára és vártam. Nem sokkal később leparkolt előttem a szüleim autója. Sebesen bepattantam és hirtelen nem mertem megszólalni. Anya és apa az első ülésekről hátrafordultak és szemrevételezték, hogy minden rendben velem.

Én is megfigyeltem őket. Apu ingje félre volt gombolva, anya blúza lecsúszott a válláról, haja kócos volt. Nyilván siettek ide, szerintem nagyon megijedtek.

Az út csendesen telt egészen a zuhatagig. Nézegettem volna, de semmit nem lehetett látni, még az autó fényszórója is alig segített ezen. Hatalmas köd volt, ezért apa és anya is mérgelődött. Én lehunytam a szemem, iszonyatosan fáradt voltam és még mindig remegtem. 

Az utolsó, amit valaha hallottam az édesanyámtól, egy kétségbeesett kiáltás volt. Az autó hirtelen megpördült, nekem reagálni nem volt időm, mert nem is láttam mi történt. A kocsi kitörte az utat szegélyező korlátokat és egyenesen egy fába hajtott bele, majd felfordult. Láttam, ahogy kitörik a szélvédő és azt, ahogy az édesanyám tesz egy utolsó lélegzetvételt. A testén ezer karcolt, szúrt seb az üveg miatt, szép arcát most vér borította. Apukám még élt, még ha alig is. Fejével erőtlenül az én kitört ablakom felé intett, majd őt is elvitte a végzet. Az egyetlen, ami az én szemem előtt lebegett, az volt, hogyan tudnék kiszabadulni. 

Nem tudtam kikötni magam, egész egyszerűen nem ment, fájt mindenem az ütközéstől. Bár nem vagyok orvos, éreztem, hogy a bordám eltört, a homlokomból vér csordogált és az egyik lábamat nem éreztem teljesen. 

Sírva kiabáltam, hogy segítsenek, eszeveszetten próbáltam kitörni az autóból. Egyszer csak két fényszóró villant a szemembe, majd ehhez motorzúgás társult. Utolsó erőmmel kimásztam a törött ablakon, nem zavart a fájdalom, amit a hasamnál és a hátamnál éreztem. Megpróbáltam felállni, de amint ez megvolt, össze is estem. Mellettem szomorú és kétségbeesett hangok társultak, majd elsötétült előttem a világ. 

A legutolsó emlékképem arról az éjszakáról a ripityára zúzódott autó volt, amiből én csodával határos módon kiszabadultam…

A gondolatok bekúsztak a szemeim elé, hirtelen undorodtam a temetőtől, ahol a szüleim nyugodtak. Felpattantam és úgy rohantam ki onnan, mint aznap este. Azzal a különbséggel, hogy már nem hívhattam a szüleimet, hogy vigyenek haza. Fél év telt el, és én még csak most jöttem rá, hogy mindenről én tehetek. Megálltam, kezemet a homlokomhoz emeltem és még megtaláltam azt a vékonyka heget, amit akkor éjjel a kocsiban szereztem. Minden indulatomat kiadva sikoltottam egyet és remegő dühtől vezérelve rohantam el a régi temetőbe, ahol tavaly májusban elért életem legeslegszörnyűbb fordulópontjához.