Chapter Eight

Sziasztok! 

Húzós kis késés volt ez tőlem, de most beteg vagyok, úgyhogy minél hamarabb igyekszem pótolni. Most viszont itt van a nyolcadik fejezet, aminek az összes Sebastian/Raina rajongó örülni fog. Nagyon. ;) Jó olvasást! 

Florence + The Machine - Never Let Me Go

NYOLCADIK FEJEZET - MÁR NEM KELL AZ A VIRÁGCSOKOR

Az előző részek tartalmából:

A nap első csapása Sebastian Kydd volt. A srác, akivel az Alpokban annyit beszélgettünk.

*

- Te meg mit keresel itt? - A vigyoromat még Sebastian váratlan feltűnése sem tudta lehervasztani.

- Elviszlek a suliba, ha megengeded! – nevetett egy fejrázás kíséretében.

- Ha azt mondom, hogy nem, akkor mi lesz?

*

- Amikor én kételkedek valamiben, a szívemre hallgatok – egy pillanatra elhallgatott, ez volt a hatásszünet, mert éreztem, hogy még mondani fog valamit. Nem is tévedtem.

Ezután egész közel hajolt az arcomhoz, ujjait összefonta az enyémmel és lassan, kissé bizonytalanul, de megcsókolt…  

*

Nos, a csók. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg. Ó, de még mennyire, hogy meglepődtem! Váratlan volt, döbbenetes, és nem utolsó sorban furcsa. Mármint, igaz csókolóztam már, de ez most teljesen más volt. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de más. Mindennek ellenére, annyira jó volt, bár nagyon bizonytalan is. Becsülöm Sebastian bátorságát, de bennem volt, hogy azonnal felpofozzam. Próbáltam is, de Kydd fifikásan lefogta a bal kezemet, míg a jobbot összekulcsolva tartottuk, úgyhogy ez felejtős volt. Vicces lett volna azt mondani, hogy ellenkeztem, meg kapálóztam, mert az csak a romantikus, béna regényekben van, amitől csöpögni szokott a vércukrom. Nem, itt megadtam magam, mert soha nem tudni, miből mit hoz ki a sors.

Így visszacsókoltam Sebastiant. Óvatosan és tudatlanul, mert merészen kijelentem, hogy nem vagyok egy bajnok a csókolózásban. Sebastian el is feledkezett a mi bizonyos csókolásunkról, annyira meglepődött, hogy a kezdeti verekedős hangulatom után „beleegyezek” ebbe.

Lassan kóstolgattuk egymás ajkait. A levegőnk fogytán volt, így Kydd nyelvével bebocsátást kért a számba, én pedig engedelmesen nyitottam szét ajkaim. Ezután hamar elváltak ajkaink, Sebastian pihegve döntötte homlokomnak a sajátját és lassan fújta ki a levegőt. Elmosolyodott és engem is magával húzva felállt. Célzóan pillantott le még mindig összekulcsolt kezünkre, nekem azonban eszem ágában sem volt kibontakozni ebből a helyzetből.

Igaz, zavart voltam, de nem éreztem magam kellemetlenül. Mondjuk vicces volt a helyzet, mert pár perce még ott tartottunk, hogy egy barát segít egy másikat. Az tény, hogy megvolt köztünk a kémia, ezt régebben is tudtuk, de eddig nem próbálkoztunk, vagyis ő nem próbálkozott kezdeményezéssel. Én valamiért olyan régimódi vagyok, hogy szerintem a pasinak kell elkezdeni egy kapcsolatot. Valószínű, tényleg túl sok volt a romantikus regény és film számomra.

Egy bizonyos ideig csak álltunk, végül elindultunk a suli felé. Fogalmam sincs, hogy fogom kimagyarázni a kémia tanárnak a késésemet, de abban biztos voltam, hogy nem lesz jó vége a dolognak.

Hallgatagan sétáltunk egymás mellett, de már nagyon ki akart belőlem törni az az ezeregy kérdés, ami a csókunk során felvetődött bennem. Próbáltam teljes lélekjelenléttel gondolkodni, de nem ment, mert mindig a fejembe kúszott, ahogy Sebastian odahajolt hozzám és a többi.

- Nagyon elmélyültél valamiben – mosolygott rám, felettébb jó hangulatban volt, cinkos pillantása ismételten a vesémbe látott. Gondterhelten visszamosolyogtam rá, de a kis értetlenségem neki is feltűnt. -  Mi van, Fabray, elvitte a cica a nyelved? – kérdezte kajánul, amire én csak egy felháborodott horkantással reagáltam.

- Nem, minden oké, csak… - összeráncoltam a homlokom és gondolkoztam a megfelelő szavakon. – Nem teljesen értem, hogy miért is csókoltál meg… - mutogattam zavarodottan, ami neki egy lesajnáló, de abszolút nem gúnyos vigyort varázsolt az arcára. 

- Tudod az emberek, azért szokták ezt csinálni, hogy kifejezzék, hogy kedvelnek valakit! – bólogatott ál-tudálékosan, amivel sikerült elérnie, hogy felnevessek. – Na, de most komolyan. Bírlak, meg minden és ezt nem egy csokor virággal akartam kifejezni. De ha neked ez nem tetszett, már pedig én úgy vettem észre, hogy igen, – húztam fel piszkos tekintettel a szemöldökét – akkor veszek neked virágot, meg bonbont és a többi fölösleges hülyeséget, de ha te így akarod, akkor legyen.

- Ezzel most azt akarod mondani, hogy randira hívsz? – kérdeztem somolyogva. Belül repkedtem az örömtől, alig vártam, hogy elmesélhessem a barátaimnak, főleg Meda néninek, aki az óta, hogy találkoztak feltűnően sokat kérdezget Sebastian felől. Mondjuk nem bánom, hogy kedvelik egymást, sőt örülök neki, csak furcsa. Danielle inkább ne is essen szó. Szerinte Sebastian, bár csak hírből hallott róla, ugyanolyan hülye, mint a többi általa ismert srác.

- Nem, Fabray, a könyvtárba hívlak egy kis töri ismétlésre. Könyörgöm! – röhögte el magát. – Igen, randira hívtalak, vagy esetleg letérdelve kérdezzem meg? – röhögött, majd tovább tolt a suli felé.

- Öhm, oké, izé, mikor? – kérdeztem kicsit zavartan. Nekem ez nagyon gyors volt, vagyis inkább le voltam maradva. Mindenesetre fura volt és feszült ez a helyzet, de szívesen mondtam igent Sebastiannak, még ha rosszul is éreztem most magam, kissé olyan bűntudatos hangulatban, ami fogalmam sincs honnan jött elő.

- Majd megdumáljuk, jó? – kérdezte felvonva a szemöldökét. Bólintottam, majd ismét sikerült elindulnunk. – Szerintem lassan menjünk, fél órás késében vagyok európai töriről! – nevetett fel, majd bementünk mindketten a suliba. Sebastian a folyosó végénél még adott egy puszit az arcomra, amitől én rettenetesen elpirultam, ő pedig határozottan jót mulatott rajtam.

Ezután én rohantam kémiára, ahol éppen feleléskor estem be.

- Nocsak Grace Fabray is megtisztel minket azzal, hogy befárad az órára! – a tanárnő gúnyos hangja éles sikoltásként hatolt be az agyamba, hisz olyan magas hangja volt, hogy ihaj-csuhaj. Direkt szólított a második nevemen, mert tudta, hogy azt még a Karolinánál is jobban utálom. – Tiffany, leülhetsz, helyetted jöjjön ki Fabray! – zavarta a helyére az idén érkezett, új lányt a tanár. Megszeppenve ledobtam a cuccom a helyemre, mely most üres volt, hiszen Leah nem volt suliban, ahogy Mason és Winter se. Nem tudom, hol lehetettek, de a telefont egyikük sem vette fel és vissza sem hívtak.

Gyorsan levetettem a kabátom és kimentem Tiffany helyére, a táblához. Oda öt kérdés volt felírva, alattuk kihagyva némi hely.

- 2 percet kapsz Fabray, hogy válaszolj rájuk, kifejtve a kérdések mellett elhelyezkedő fogalmak mindegyikét, egy-egy válaszodban – utasított keményen a tanárnő, én pedig csak tátott szájjal bámultam rá. Két perc?! – Már csak másfél, ha tovább tátod a szádat! – kiabált rám ordenáré hangerővel.

Minden tudásomat összeszedve véstem a táblába az általam helyesnek tartott válaszokat, de mikor a tanárnő sipítva rám szólt, hogy lejárt az időm, akkor még csak két válasz készült el. Hanyagon a táblára nézett, fejét mindkét kérdésnél megrázta, ebből pedig én következetesen rosszat sejtettem.

- Szóval, Fabray! A válaszaid nem meglepő módon rosszak, nem is értem miért csodálkozok ennyire, viszont azt még mindig nem értem, hogy hol voltál az óra első szakaszában – várakozóan rám nézett.

- Én… én csak… én… - hebegtem-habogtam, de egyetlenegy ürügy vagy fedő sztori nem jutott eszembe, amivel menthettem volna magam.

- Te azt hiszed, hogy különb vagy a többi diáknál és bármikor késhetsz az órádról? – kérdezte gunyoros és gyilkos pillantásokkal.

- Én ilyet nem mondtam! – kiáltottam fel ahelyett, hogy csendben hallgattam volna, persze ez csak olaj volt a tűzre. Dühödten pofozott meg, tenyere erősen csattant az arcomon. Az egész osztály döbbenten hallgatott el, Tiffany, az új lány, kétségbeesetten rohant oda hozzám, de a tanár egy fenyegető kézmozdulattal visszaküldte a helyére.

A kezemet sírva szorítottam oda az arcomhoz, ahol, az ablaktükröződés miatt, pont láttam, hogy egy hatalmas vörös folt van és már megjelent néhány apró véraláfutás.

- Takarodj a helyedre, egyes! – ordított torkaszakadtából. Én azonban mihelyt elsétáltam a két méteres körzetéből az ajtó felé rohantam. Kegyetlenül neki állt ordibálni, hogy azonnal menjek vissza, nekem viszont eszem ágában sem volt ezt tenni. Feltéptem az ajtót és szaladtam az igazgatói iroda felé. A legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor az ajtón kijött utánam Tiffany. A bal oldalamról átkarolt és együtt siettünk az iroda felé, megállás nélkül, minden kiabálást és fenyegetőzést mellőzve.