Chapter Ten

Sziasztok! 

Juhú, jubileumi fejezet! El sem hiszem, hogy idáig eljutottam, ekkor a türelmetlenséggel! :) Sok szeretettel egy jó barátnőmnek, aki szerette volna, ha egyszer a Dream On lenne a fejezet elején! Jó olvasást! 

Ui.: ismét pár munka, ha nem baj! :") 

Ez milyen? :) Én imádom! <3

___________________________________________________________

Aerosmith - Dream On

TIZEDIK FEJEZET - NEM FÉLTEM, VÁLTOZTAM
 

Irtózatosan siettem, hogy beérjek acapella órára, de sajnos késtem néhány percet. A többiek már a színpadon álltak és beénekeltek. Az egész terem elhallgatott, mikor beléptem, kissé zihálva. Az utóbbi időben, eléggé nehéz sorom volt mind itt az acapella klubban, de a pompon csapatban is.
  

- Fabray, már át se öltözz! Ki vagy rúgva! – nevetett gúnyosan a tanárnő, majd egy intéssel kizavart. Kerekre tágult szemekkel hátráltam ki a teremből és amint messzebb értem, sírva rogytam le a fal tövébe. Annyira hirtelen jött ez az egész, hogy először még felfogni is képtelen voltam. Már óvodás korom óta énekelek, nagyon szerettem. Anyukám íratott ide be, még tavaly és nagyon szerette volna, ha mind a négy évemben ide járok, mert ő is imádott énekelni, csakúgy, mint én.

Egy óráig ott ülhettem így. Csak ostoroztam magam, hogy ez az én hibám, majd olyanra szántam magam, amit szinte biztos, hogy később kegyetlenül megbánok. A pompon edzésig még volt egy háromnegyed óra, ezért felmentem az emeletre és bekopogtam a tanáriba. Szerencsémre pont az oktató nyitotta ki az ajtót, kissé meglepődve szemlélte kisírt szemeimet.

- Miss Fabray, miben segíthetek? – kérdezte és beinvitált a kellemes hangulatú irodába. – Valami probléma történt?

- Tudja, tanárnő azt hiszem, kilépek a csapatból – ejtettem ki fájdalmasan a szavakat, amire ő egy nehéz sóhajjal reagált. – Rég nem megy már jól a pomponkodás és nem szeretném lerontani a csapat minőségét. Csak ennyit szerettem volna – ezután felálltam, elköszöntem és kirohantam a tanáriból. Ez még az acapellánál is jobban fájt. Az volt minden álmom, hogy pompon lány legyek. Igazából nem azért lépek ki, mert nem megy. De, nagyon is jól csinálom. Elegem van, hogy eddig minden edzés után Jillian-ék terrorizálnak. Mindenki mondhatná, hogy miért foglalkozok vele, nem érdemes. De ezek mellett a sértések mellett nem tudom játszani a nemtörődömséget, mert az szinte lehetetlen. Ez nem úgy működik, csak úgy varázsütésre, hogy én most nem foglalkozok ezzel és kész.

Ezt képtelenség elviselni, ezért is döntöttem így. Kínomban nevetve kerestem elő a naplómat és egy tollat halásztam elő a tolltartómból.

Kedves Naplóm!

Hoztam két nagyon elhamarkodott döntést. Hagytam magam kirúgatni az acapella klubból és önszántamból kiléptem a pompon csapatból. Azt hiszem, nagyon elegem van, hogy mindenki engem fog a prédájának. De ez innentől más lesz.

 Az igazi élet első szabálya... Tedd meg azt, amitől a legjobban félsz. Szakítottam újabb dolgokkal, amik a régi életemhez kapcsoltak, de választottam egy új utat, ami egy új kezdet is lehet. Szükségem van valami másra.

De ugyanúgy félek, mert egy döntéssel bárkit elveszthetek. Akár képletesen, akár… a végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett. Ezt nem akarom újra átélni, nincs elég erőm hozzá.

Mikor kórházba kerültem a baleset után, csak az foglalkoztatott, hogy mi lett volna, ha én is meghalok az ütközésben. Voltaképp nem is a haláltól féltem, hanem attól, hogy a hiányom senkinek sem tűnik majd fel, hogy egyszer majd nyom nélkül tűnök el. Kifakultam, a régi Raina emlékképe el is tűnt ebből a világból, de küzdök, hogy egy új, igazi Raina kerüljön a helyére és ne csak egy fakó árnyékmás.

Október 5, suli

Ui.: Ez a fura érzés nem akar elmúlni.

Ezután összepakoltam és élőhalottként indultam el haza. Senki nem volt otthon, így egyedül ültem le enni valamit. Három harapás után már nem bírtam többet enni, egész egyszerűen bevágtam a szemetesbe a zsömlémet. Felkullogtam a szobámba, ledobtam a táskám, levettem a cipőm, a kabátom vállfára akasztottam, a sapkámat és a sálamat betettem a szekrény egyik polcára. 

Leültem tanulni, hamar végeztem is vele. Kicsit olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna valamit. Ez reggel óta tart, de csak időközönként tűnt fel. Nem tudom mi ez, de így elgondolkodva nem is akarom tudni.

Már egy órája kínlódok a TV előtt a nappaliban, mikor csöngettek. Már tényleg gyanús volt, hogy senki nem jön haza, vagyis Meda és Danielle, de ők nem csöngetnének, mert van kulcsuk és amúgy is itt laknak. Estefelé járt az idő, már kezdett egy icipicit sötétedni, ezért kissé félve indultam el ajtót nyitni.

Határozottan megkönnyebbültem, hogy csak Sebastian volt az és nem valami őrült.

- Szia! Gyere be! – intettem neki mosolyogva, némileg meglepődve és alig hallhatóan kifújtam a levegőt.

- Mi az, vártál valakit? – kérdezte szemtelen mosollyal. Nyomott egy laza csókot a számra, majd elindult felfelé az emeletre.

- Igen, ami azt illeti – mosolyogtam gonoszan magamban. Ő felhúzott szemöldökkel fordult meg. Eléggé érdekes fejet vágott, ezen azonnal mosolyognom kellett. – Meda és Danielle… mintha a föld nyelte volna őket el. De mostanában mindenki olyan furcsa – erre Sebastian kicsit megijedt. Most én vontam fel a szemöldököm. – Tudsz valamit, amit én nem! – néztem rá és igyekeztem manipulálni.

- Dehogyis! Biztos dolguk akadt nekik, ami pedig a többieket illeti, nem tudom, lehet elfoglaltak – válaszolt szemrebbenés nélkül. Éreztem, hogy van, amiről tudnom kellene, de inkább hagytam, mert így is ott motoszkált bennem még az az érzés és nem hagyott nyugodni. Fogalmam sincs, miről lehet szó, de már nagyon kíváncsi vagyok.

- Gyere inkább menjünk fel! – intett az emelet felé és beterelt maga előtt a szobámba. Kényelmesen eldőlt az ágyon, nagyon otthon érezte magát. Én leültem mellé a fotelba és benyomtam a magnót, ahol épp az egyik rádió játszotta Madonna egyik számát. Nem sokkal később ezt felváltotta egy Rolling Stones szám, a Satisfaction, amit én nagyon szerettem így boldogan kezdtem el énekelgetni. 

Sebastian ámult mosollyal nyugtázta rögtönzött kis koncertem és felállt.

- Mi az? – kérdeztem és tovább dúdolgattam.

- Tetszik a hangod! – kacsint kedvesen.

- Sokaknak tetszett már – szomorodom el látványosan. 

- Mi a baj? – kérdezte. Elmeséltem neki a mai nap fejleményeit, miszerint kirúgtak az acapellából, és kiléptem a pompon csapatból. Vacilláltam, hogy elmondjam-e neki a New York dolgot, a Toxic magazinban kapott fotózásomat, ami Divát ismerve elég hamar lesz, amilyen felelőtlenül, de felettébb mókásan hozza a döntéseket. Nem mondtam. Én sem voltam benne teljesen biztos, ezért még nem akartam senkit riogatni. – Raina, az az ugrabugrálás amúgy sem volt neked való! – legyint szórakozottan, mire én sértődötten támadok neki. – Az énekklubot meg ne sajnáld, az a nő egy hárpia, folyamatosan megalázott. Majd énekelsz nekem! – nevetette jóízűen, de én még mindig szomorú voltam, bár Sebastian hozzáállása sokat javított a lelki helyzetemen.
 

Felcsendült egy újabb szám, egy flamenco, amire Sebastian-ban felébredt a kisördög és teátrális meghajlással kért fel táncolni. Nevetve meghajoltam és belementem, bár kölcsönösen ügyetlenek voltunk és jó sokáig kellett táncikálnunk ahhoz, hogy ne lépjünk hosszútávon egymás lábára. Egy élmény volt.