Chapter Seven

Sziasztok!

Igen, mindenki jól látja, megérkeztem a hetedik fejezettel, amit imádni fogtok, ha a sejtésem beigazolódik. :) Jó olvasást! 

Katy Perry - Teenage Dream

HETEDIK FEJEZET - BARÁTOK

 

Amikor hazaértem New Yorkból, azonnal tárcsáztam Leah-t. Biztosan tud tanácsot adni, vagy valami, de miután fel sem vette a telefont, ezért nehéz lett volna bármit mondanom neki. Az ég is összeesküdött ellenem, mert Mason sem vette fel, de még az őrült Winter sem, aki gondolom, még mindig meg van rám sértődve. Így végül csak ültem magamban, az ágyon és néztem ki a fejemből. Úgy sem tudtam volna ennél hasznosabbat csinálni.

Hétfőn kómásan keltem fel, háromszor vettem fel kifordítva a pólómat, és csak negyedszerre sikerült normálisan felöltöznöm. A táskámba gyorsan beledobáltam a kaját, amit Meda csinált és már otthon sem voltam. Az utcákon sétálva láttam, hogy az idő egyre inkább átfordul őszbe és kezdett hűvös lenni.

Az iskolába érve döbbenten vettem tudomásul, hogy egyik barátom sincs se közel, se távol. Amikor oda akartam menni valakihez, hogy megkérdezzem nem tudják-e mi van velük, senki nem válaszolt, de volt olyan is, aki szándékosan elindult a másik irányba. Fejem rázva kisiettem a suli parkjába és levágódtam az egyik padra, nem is figyelve ki mellé ültem.

Sebastian kissé letolta az orrán az szemüvegét és rám vigyorgott. Szem forgatva keltem volna fel, de elkapta a csuklóm és visszahúzott a padra.

- Mit akarsz? – néztem rá mérgesen, mert semmi kedvem nem volt vele beszélgetni.

- Tudod, Fabray, nem gondoltam volna, hogy ennyire szemtelen is tudsz lenni! – vigyorodott el hamiskásan, ami miatt a másodperc tört része alatt ellágyult a szívem.

- Hát látod! – válaszoltam kedvtelenül, ami hamar lemosta az arcáról az a mosolyát.

- Mi a baj? – kérdezte megértően, holott fogalma sem lehet arról, amit én átérzek a megvető szavak miatt.

- Elengednél, kérlek? – néztem rá terelve a témát, de ujjai vasmarokkal fogták egyre vörösödő csuklóm.

- Mi a baj? – ismételte meg kérdését, figyelmem kívül hagyva az enyémet. Lazította a fogást a kezemen, ideges tekintete átváltott kérlelővé. Nem tudom felfogni, miért érdekli ez az egész Sebastiant, hisz nem vagyunk ilyen jóban.

- Semmi bajom nincs! – tagoltam neki érthetően a szavakat és ezzel a mondattal magamat is megpróbáltam megnyugtatni.

- Hazudsz! – mosolyodott el halványan. Felháborodva néztem rá, nem is értettem miért eltételezi ezt. Az lehet, hogy igaza van, de ez akkor is…

- Hogy képzeld, hogy ezt mondod? – vontam mérgesen kérdőre.

- Csak tudom. Látom a szemeden! – pillantása valóban olyan volt, hogy éreztem, hogy a vesémbe lát. – A szem a lélek tükre! A tiéd is mindent elárul, ahogy most azt is, hogy igenis van valami bajod! – erőltette a depressziós hangulatom okát.

- Na, ne mond! Minden rendben velem, Sebastian! - próbáltam magabiztosan válaszolni, de egyszerűen kimerültem ebben a vitában. Van bennem jóérzés, de úgy hazudni, hogy hihető is legyen, nem megy. Egy bizonyos ideig tökéletesen tartom magam. Akkor van az igazán nagy baj, amikor valaki nem felszínesen kérdez rá arra, hogy mi van velem, hanem komolyan is gondolja. Mindenkinek simán mondom, hogy jól vagyok, köszi, de róluk tudom, hogy meg sem hallották már a válaszom, mert mindegy nekik, hogy élek-e vagy halok.

De őt érdekelte. Kihasználva szavait, a szemére összpontosítottam és láttam, hogy érdekli, és ha csak egy másodpercre is, de aggódik. Olyat pedig nem tudok ámítani, aki odafigyel a válaszomra és szinte azonnal feltűnik neki a gyenge próbálkozás, hogy erősnek akarok látszani. 

Összefoglalva: Sebastiant nem tudtam át verni.

- Utoljára kérdezem mindenfajta idegesség nélkül: mi a bajod? – Sebastian próbált manipulálni azzal a két szép kék szemével, de nem akart neki sikerülni, ugyanis én már megedződtem. Régen én is sokat próbáltam „igézni” a szememmel és már kitapasztaltam, hogy az milyen, tehát tudtam milyen, ha velem is ugyanazt akarnák tenni.

- Ez jön be, Sebastian! – csalódottan, de némileg vidáman vette tudomásul, hogy nem sikerült megvesztegetnie egy-két szempilla rebegtetéssel. – Eressz el! – utasítottam halkan és az órámra pillantottam. Öt perc és becsöngetnek. Először, egy század másodperc erejéig naivan azt hittem, hogy ez majd segít megszabadulnom tőle, de most, egy századmásodperccel később rájöttem, hogy tényleg túl hiszékeny vagyok. Sebatian iskolakerülő. Hisz ezt ő maga is mondta… Nem hittem volna, hogy létezik nálam nagyobb iskolakerülő… - idéztem vissza szavait kirohanásom napján, mikor megszállottan rohantam a szanatóriumba.

Ebből egész könnyen ki lehet következtetni, hogy Sebastiant igazán nem zavarja, hogy elkésik, ahogy az sem fogja majd zavarni, hogy én is elkések. Ez pedig egy hosszú, hosszú beszélgetést jelentett, mert van egy olyan érzésem, nem fog egyhamar elengedni!

- Ugyan már, Fabray! – csattant hangosan fel türelmét vesztve. Mérges hangneme, mely váratlanul ért, megrémisztett és ezt késztetett arra, hogy egy aprót ugarjak ijedtemben. Sebastian sajnálkozva nézett rám. – Bocsánat, nem így akartam – szabadkozott ezúttal síri csendben.

Tudtam jól, hogy egyhamar nem szabadulok el, így az sem érdekelt, hogy ebben a szent percben az egész iskolában felhangzott a tanítás kezdetét jelző csengő. Lehunytam a szemem és mérlegeltem. Végül kiválasztottam a millió és egy lehetőség közül az egyiket és azt a kérdést tettem fel Sebastiannak.

- Miért érdekel, hogy mi van velem? – kérdeztem fáradt-fájdalmasan. Erre nem tudott válaszolni. Erősen gondolkozott, ajkát beharapta, biztos voltam benne, hogy ő sem tudja erre a választ. Kis idő után végül próbálta megmagyarázni.

- Én úgy éreztem, most is úgy érzem, hogy mi jóba voltunk az Alpokban. Javíts, ki ha nem így van. Azok után, hogy ott összebarátkoztunk, szerintem egyértelmű, hogy egy barát segít a barátjának és ez nálam is így van. Látni rajtad, amióta csak suliban vagy, hogy iszonyatosan nincs veled minden rendben, mint ahogy azt mondod. Végül is, ezen nem kéne csodálkozni, mert meghaltak a szüleid és gondolom össze vagy omolva meg minden… - zavartan hadart és legbelül tudtam, hogy abszolút nem haragszom rá, amiért ennyire kedves, jószívű, helyes, megértő és jó pasi… Oké, elég legyen! – Annyi a lényeg ebben, hogy sok mindenen mentél keresztül és az nem fog segíteni, ha áltatod magad! – fejezte be monológját. Én egészen ledöbbentem, hogy mennyire érett Sebastian, de még mindig nem tudtam megérteni, hogy neki miért számít mindez. Már nem is próbáltam.

- Igen, sok minden történt az utóbbi időben, de hidd el nekem, az sem segít, ha mindenáron el akarják ezt felejtetni velem! – feleltem elgyötörten a „köszönöm” helyett.

- Én ilyet nem is mondtam! – védekezett azonnal, némileg haragosan, hogy félreértettem.

- Tudom, de ezt próbáltad megfogalmazni! Ez biztos. Sebastian, ez az egész tragédia dolog nagyon összetett és nem azon múlik, hogy valaki próbál kirángatni ebből. Minél összetettebb valami, annál bizonytalanabbak vagyunk. Bizonytalanabbak, hogy mi a helyes! – magyaráztam egyre idegesebben, nem bírtam felfogni, hogy miért akar ilyen megszállottan segíteni, csak rontja a helyzetet.

- Nehogy azt mondd, hogy fáj neked az együttérzés! Oké, hogy most ilyen hangulatban is vagy, de nem értem, miért baj, ha valaki közeledni akar hozzád! Én, csak próbállak megérteni, de nagyon látszik, hogy téged nem lehet! Túlságosan kiismerhetetlen vagy – egyre dühösebben villogott a tekintete, akárcsak az enyém, szinte ellenségekként néztünk szembe egymással.

- Csak akkor juss ilyen következtetésekre, ha tudod azt, amit én átéltem! – hangom egy oktávval feljebb csúszott, majdhogynem kiabáltam a dühtől, ami egy pillanat alatt maga alá temette olyasmi gondolataim, hogy Sebastian milyen rendes.

- Nem, nem éltem át, de akkor már nem is lehet segíteni? – kérdezte és az ő hangja is egy hajszál híján, majdnem ütötte a kiabálást.

- Nem azt mondtam, hogy nem lehet, hanem azt hogy nem érdemes! – most már kiabáltam. Úgyis mindegy. Vagyunk annyira messze, hogy ne hallatszódjon.

- Miért? Hm, Fabray? Miért nem érdemes? – kérdezte Sebastian fájdalmas-meggyötört arccal. – Miért?

- Mert hiába mondom el, azzal csak feltépem a sebeim és te pedig csak nézhetsz, hogy hú, erre pont nem számítottam! – egyetlen-egy könnycsepp kicsordult a szememen, de le is folyt az arcomon, mielőtt Sebastian akárcsak észre is vehette volna.

- Miért kételkedsz abban, hogy nem tudom felfogni, megérteni és segíteni? – erre nem tudtam mit felelni. Nem is kellett, ő is folytatta tovább. – Amikor én kételkedek valamiben, a szívemre hallgatok – egy pillanatra elhallgatott, ez volt a hatásszünet, mert éreztem, hogy még mondani fog valamit. Nem is tévedtem. – Tudod, most is kételkedek valamiben, de a saját tanácsomat megfogadva, megteszem, amit jónak látok.

Ezután egész közel hajolt az arcomhoz, ujjait összefonta az enyémmel és lassan, kissé bizonytalanul, de megcsókolt…