Prologue

Sziasztok!

Itt is van az első fejezetnek mondható prológus. Ha elolvastad, hagyj magad mögött egy pipát! ;) Itt kissé megismerhetjük Raina nézeteit és bizonyos dolgokat is megtudhatunk belőle. Mindenkinek jó szórakozást! 

Britt Ramone

PROLÓGUS - VALAMINEK A VÉGE EGY ÚJ KEZDETET JELENT

Jason Walker - Down

Néha elvesztünk valakit az életünkből. Amikor ilyen történik, sírunk, dühöngünk és átkozzuk az eget, amiért el vett tőlünk valakit. Mindenki megpróbál vigasztalni minket, mert azt hiszik az a helyes. Nem mondom, hogy tévednek, de igazat sem adok nekik. Ha elvesztünk valakit, az örökre velünk marad és emlékeztet, milyen könnyen megsérülhetünk. Engem pedig pár héttel ezelőttig az is emlékeztetett a tragédiára, ha valaki megpróbált jobb kedvre deríteni. Már mindenki azt hitte véget vetek kínomban az életemnek, de ilyenről szó sincs. Én csak egész egyszerűen féltem. 

Féltem, hogyha vidám leszek és boldog, akkor sértem az emlékeket. De ez már a múlt. Rá kellett jönnöm magamtól, hogy a siránkozásom nem segít se nekem, se másnak a történtek feldolgozásában. Egyik nap még csak a sötét sarokban, koromfekete ruhákban tudtam elképzelni a következő hónapokat. Másnap lett volna a sulis évnyitó. Láttam, ahogy a nénikém szomorú mosollyal vasalja ki az ünneplőmet. Ő érezte magát a legrosszabbul. Azért, mert én úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő évben nem szólok senkihez egy szót sem. Azért, mert velem ellentétben a húgom él a szólásszabadsággal és úgy önmagában a szabadsággal és olyan dolgokat követ el, amit egy normális 15 éves nem tesz meg. De miért is kellene csodálkozni? 

El kellett döntenem, mit kezdek az életemmel. Ha az anyám látná, mit művelek, először kiosztana két pofont és azután kérne meg rá, hogy viselkedjek éretten. Maradhatok a sarokban. Lehetek a szomorú kislány, akinek meghaltak a szülei, vagy folytathatom a napjaimat ugyanúgy, ahogy addig. Valamit tennem kellett, mert a családunk ennél jobban nem is eshetett volna szét. Az pedig nem hiányzott, hogy még több embert elveszítsek.

Így hát, megerőltetettem magam. Nekiálltam ugyanúgy készülődni az évnyitóra, ahogy mindig. Megcsináltam a sminkem, a hajam és a nagynéném legnagyobb döbbenetére felvettem az ünneplő ruhám. Megkötöttem a selyem nyakkendőm és próbáltam úgy viselkedni, ahogy a szüleim is neveltek. 

Mert nem lehetek olyan buta, hogy tönkretegyem az életem. Meg kell tanulnom gyászolni. Meg kell tanulnom túlélni a megrázó dolgokat. Ne adj isten, de mi lesz ha holnap megint elhuny valaki a családomból? Újra letargiába zuhanok és tönkreteszem magam és a hozzám közel élőket? 

Meghaltak a szüleim. Ott voltam a tragédiánál, részben én okoztam. Jó ideig kórházban ápoltak, pszichológushoz jártam. De ezen túl kell lépnem. Már nem leszek ugyanaz a népszerű, kedves, aranyos lány, aki voltam, mert nem tudnék olyan lenni. De próbálkozom, hogy példát mutassak. Megmutassam másoknak, hogy érett vagyok és fel lehet nézni rám. Megmutatom, hogy túl tudtam élni a történeteket és nincs szükségem sajnálatra. 

Holnap mosollyal az arcomon fogok végigsétálni a folyosókon. Mindenki hónapok óta kérdezi, hogy vagyok. Holnap mindenkinek válaszolok erre a kérdésre: köszi, jól. Még ha nem is érzek így. De ez kell ahhoz, hogy egyszer tényleg őszintén tudjak válaszolni erre a kérdésre...