Fifteen Chapter

Sziasztok! 

Először... Mindenkinek tetszik az új dizájn, ugye? :) Nagyon remélem! El sem tudom hinni, hogy már 24-en vagyunk, hihetetlen! Köszönöm! ^^ Egyébként pedig közkívánatra úgy döntöttem vissza veszem a nevemet, a Dorea Nina Avery-t, de maradjunk a jó öreg Dorsee-nál. :) Jó olvasást! 

Ui.: Eddig tetszettek a zeneajánlók? 

Ui2.: Szavazzatok, hogy legyenek-e kirakva a mellékszereplők is, avagy sem! Oldalt van a szavazás! 

Guns N' Roses - Sweet Child O' Mine

TIZENÖTÖDIK FEJEZET - SZABÁLY NINCS, BAJ VAN, MEGLEPETÉS!

- Te ittál? – hajoltam el tőle és leugrottam a motorháztetőről.

- Ennyire feltűnő? – kérdezte nagy vigyorral, majd visszahúzott magához. Újra meg akart csókolni, de én eltoltam magamtól. 

- A-a. Haza akarok menni, eláztam, átfagytam. Te kidobtál, most értem jöttél és szerintem tüdőgyulladásom is van. Sebastian Kydd, haza viszel vagy tovább gyalogolok – mordultam rá mérgesen és fáradtan.

- Jól van, jól van – mosolyodott, el és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem az anyóülésre és vágyakozva pillantottam a kormányra. Sok álmom közül az egyik, hogy meg tanuljak vezetni, csak eddig nem sikerült. – Amúgy a hajcsatod – nyúlt bele a zsebébe, miután ő is beült és átnyújtotta a kis fém ékszert. 

- Fel sem tűnt, hogy elvesztettem – motyogtam magam elé, majd beletúrtam kócos vizes tincseimbe. Bekötöttem magam, de utolsó reményként még a kormányra pillantottam. Ez a Porsche egész egyszerűen tökéletes. Eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel, holott megszámolni nem tudnám, hányszor ültem már benne.

- Vezetni akarsz? – pillantott rám Sebastian, én csak ködös tekintettel néztem vissza rá, mert épp a lóerőket kalkuláltam fejben. – Vezetni akarsz – sóhajtotta gondterhelten, mire lelkes mosollyal bólintottam. – Van bármilyen tapasztalatod? 

- Hát, öhm, apa régen tanított egy-két dolgot – próbáltam magabiztosan tartani a szemkontaktust, sikerült is, ugyanis Sebastian hátrébb csúszott az üléssel és az ölébe húzott. Furcsán meredtem rá.

- Azt hittem helyet cserélünk – húztam fel a szemöldökömet.

- Még csak az kéne! – ölelte át a derekamat. – Nem volt elég neked egy karambol?

- Nem félhetek egész életemben az autóktól – szakadt ki belőlem egy fájdalmas, elgyötört sóhaj, majd beindítottam a kocsi és betettem sebességbe. 

Sebastian a város közeléig engedte, hogy kedvemre száguldozzak, bár néha valóban be kellett segítenie, vagyis sokszor, ugyanis rájöttem, hogy abszolút nem a Porschék vezetésére születtem, ami felettébb szórakoztató volt. Ha háromszor nem fulladtunk le, akkor nem hívnak mától Karolina Grace Fabray-nek.

A városhoz érve, amint megláttuk az első házat, Sebastian helyettem is a fékre taposott. Nagyon mókás volt így összebújva vezetni, persze biztos nem a meghittség vezérelte Sebastiant, mikor az ölébe ültetett, hanem az elővigyázatosság. 

- Miért nem gyorsíthatunk? – nyafogtam és a gázra tapostam, amit Sebastian nem vett jó néven, ezért ismét lassított volna, amit nem engedtem.

- Baj… - ekkor felhangzott mögülünk egy sziréna, amire ő nagyot szisszent. - … lesz – húzta el a száját és lerántotta a kormányt, majd áttuszkolt vissza a másik ülésbe és mondta, gyorsan kössem be magam. Sajnálkozva pillantottam rá, de ez most nem érdekelte, hanem lehúzta az ablakot és filmbeillően szólt ki a zsarunak.

- Miben segíthetek biztos úr? – kérdezte halál komolyan, de a nevetőráncok a szeme sarkában összefutottak, tudtam jól szórakozik.

- Nos, fiatalúr, túllépte a megengedett sebességi határt! – felelte szintén komolyan a rendőr. – Elkérhetném az igazolványait? – pillantott jelentőségteljesen Sebastianra, rám még csak nem is nézett. Miattam fogják megbüntetni.

Épp megszólaltam volna, de Sebastian intett a hátra tett kezével, hogy maradjak csöndben, látta a visszapillantóból a szándékom. 

- Elnézést kérek biztos úr, de a barátnőmért már nagyon aggódtak otthon, mert nem ért haza a megbeszélt időben a szanatóriumból és én elmentem érte, hogy jól van-e. Nem számítottunk rá, hogy leszakad az ég, azért siettem, mert Raina már átfagyott – Sebastian meséje félig igaz volt, félig nem. Épp ezért széles mosollyal temettem bele magamat a hátába, nehogy felröhögjek. Kipillantva Sebastian válla fölött láttam, hogy a zsaru arca megenyhül. 

- Értem, értem. Raina Fabray? – kérdezett rá, Sebastian bólintott. Felemeltem a fejem Sebastian hátáról és biccentettem a rendőrnek. Újra eltűrtem csapzott tincseim és érdeklődve hallgattam a további beszélgetést. – Nekem is van lányom, én is biztos aggódnék érte. Elengedlek titeket, de ilyen még egyszer nem forduljon elő! – rázta fenyegetően a mutatóujját, majd elköszönt. Nyilván ő sem akart az esőn állva igazoltatni.

Miután ő elhajtott, Sebastian felhúzta az ablakot és gyilkos pillantásokat lövellt felém. Összehúztam magam, de nagyon nevethetnékem volt, nem bírtam sokáig a komoly, szemrehányó nézést. Hasamat fogva nevettem ezen az egészen. 

- Ne nevess! Le is csukhattak volna gyorshajtásért! – dühöngött Sebastian, de csakúgy mint a zsarunak, neki is megenyhült a tekintete. – Többet nem engedlek vezetni! – erre úgy néztem rá, mintha nem láttam volna még fehér embert. 

- Pedig pont most akartalak megkérni, hogy hadd vezessek még – néztem rá kiskutya szemekkel, ő pedig hiába próbálkozott, nem tudott neki ellenállni, így néhány pillanat múlva ugyanúgy az ölében száguldoztam, ahogy a rendőr érkezése előtt.

Mikor a házunkhoz értem, láttam, hogy még ég a villany, pedig Sebastian Rolex-je már lassan 9 felé járt. Ez pedig nekem nem jelentett semmi jót. Ilyenkor persze még javában ébren vagyunk, de bejelentés nélkül nem érkezhetek haza ilyenkor.

Mélyen beszívva a levegőt kiszálltam az autóból, Sebastiannal együtt. Kinyitottam a bejárati ajtót és sietve a konyhába mentem. Meda fel s alá járkált, nyilván nagyon régóta. Sebastian mögöttem jött és kissé kényelmetlenül érezte magát. 

Meda szó nélkül, hideg pillantással lépett elém, én pedig összeszorítottam a szemem és vártam a pofont. Várhattam. Mindig elfelejtettem, hogy anya és Meda mennyire különböztek. Meda soha nem pofozna meg.

Ehelyett engem és Sebastiant is olyan szorosan ölelte meg, hogy kifogyott belőlünk a szusz.

- Szerintem én most megyek – súgta halkan a fülembe Kydd, majd kaptam egy szolid puszit a homlokomra és ő mosolyogva kisétált, mint aki jól végezte a dolgot. 

- Vigyázz magadra! – szóltam utána, majd mikor biccentett, megnyugodva fordultam vissza Medához.

- Menj öltözz át és szárítsd meg a hajad és elmondom, amit szeretnék – hadarta el halvány mosollyal.

- Nyugodtan kiabáld le a fejem most, már úgyis megszáradtam – sóhajtottam.

- Miért tenném? – értetlenkedett. Furcsállva néztem rá. – Raina, aggódtam, ez tény. De tudtam, hogy minden baleset és probléma ellenére éretten és logikusan, realisztikusan gondolkozol, bízok benned. Vagyis már annyira nem, mert hívtak a kapitányságról, hogy Sebastian-t és téged elkaptak gyorshajtásért – rázta meg a fejét nevetve, én is elmosolyodtam. 

- Mit szerettél volna mondani? – kérdeztem rá.

- Van egy nagyon jó hírem számodra, de előbb a körítés – mosolygott sugárzóan és tényleg tudtam, hogy bízott bennem. Ez jól esett. – Ugyebár a szüleid az egyetemen ismerkedtek meg. Anyád, mint orvostan hallgató, apád mint kezdő törvényszéki antropológus. Mindketten azt szerették volna, ha te is a Whitmore-ra mész, mint orvos vagy épp antropológus. Én is a Whitmore-on tanultam, ahogy a bácsikád Don is - Don bácsi nevénél elfintorodott, jogosan, mindenki utálja errefelé Don bácsit. Nálam mindig próbálta átvenni az irányítást, Danielle-t pedig kiutálta a családból, ami nem tett jót senkinek. Meda csak egyszerűen utálja. – Ugyebár, én, mint földrajztudós és földtörténész, nagy embernek számítok az egyetemen, hisz fontos nekik az ottani munkám. Beszéltem az antropológus professzorral, Miss Swank-kel, a biológia, mikrobiológia, fizika, atomfizika és kémia tanárral, Mr Kelsey-vel és az igazgatóval, hogy tudnak-e fogadni egy ifjú hallgatót, tudva, hogy a lány Richard és Jennett Fabray gyermeke. Természetesen igent mondtak, látva az eredményeidet, épp ezért a hétvégéket New York-ban fogod tölteni a húgoddal a Whitmore egyik kollégiumi szobájában, vagy a szolgálati lakásomban a Fift Avenue-n, ahogy Danielle-lel döntetek. Ő egy előkészítő iskolában folytat majd levelező kurzust, de pedig a pénteki órákra vagy hivatalos, valamint a szombati és vasárnapi levelezőre – hadarta egy szuszra, én viszont már az egyetem első említésénél leragadtam. New York, Dani, kollégium vagy saját lakás? 

Belevetettem magam Meda nyakába és nem győztem milliószor kimondani, hogy köszönöm.

- Viszont akkor ki kell venni titeket a suliból, nem töltitek itthon a hétvégéket, de az egyetlen szerencsétek, hogy mindkettőtöket felvettek – nézett rám összehúzott szemmel Meda. Én viszont máson gondolkodtam. Egy egész hétvége, plusz egy nap, minden héten N.Y-ban, akkor meg van oldva a fotózás is! Daninek fel sem fog tűnni, ha lelépek pár órára és akkor lehet többet tudok találkozni Lilly-vel is. Ez kész főnyeremény!

Még a lépcsőről hálálkodtam egy sort, majd felsiettem Danielle szobájába, ahova kopogás nélkül törtem be. Kivételesen nem telefonált vagy üvöltette a zenét, hanem a szekrényéből szortírozott, csupa olyan cuccot, ami tipikus New York stílus volt. Én már tudtam. Készült. 

- Elmondta, más különben nem lennél itt! – ragyogó mosollyal nézett velem farkasszemet, sőt a baleset óta először mosolygott rám szívből.

- Alig várom a jövő hétvégét! – sikítottam hatalmasat és ő is elem együtt visított. Ugrabugrálva segítettem ruhát válogatni neki, majd leültünk beszélgetni, mint az igazi testvérek és végül neki is elmondtam az állásom New York-ban.

- Lányok! – nyitott be hirtelen Meda, én pedig reméltem, hogy nem hallotta az előbbi szavaimat. – Csak elfelejtettem mondani, hogy Raina antropológiát tanul, Dani pedig az előkészítő levelezésén művészettörténetet. Jó éjt! – csukta is be az ajtót, mi pedig megkönnyebbülten fújtuk ki a levegőt, Dani megragadta a vállam. 

 

- Minden Toxic részletet tudni akarok!