Sixteen Chapter

Sziasztok! 

Itt az új fejezet, jó olvasást! Ami azt illeti, egy szavazattal elhúzott a "Nem", miszerint legyenek-e mellékszereplők. Semmi probléma, akkor nem lesznek kitéve. :) 

Guns n' Roses - Don't Cry

TIZENHATODIK FEJEZET - EGYEDÜL

A döntés nehéz volt részemről. Egyszerűen nem ment.

- Leah, most komolyan! Kolesz vagy lakás? – kérdeztem elkeseredetten barátnőmtől, aki irigykedve nézte a bőröndjeimet, melyekkel New York-ba készülök. Apropó, csütörtök van. Holnap nem megyek suliba, ahogy Dani sem, és egész hétvégén a nagyváros nyüzsgését kell élveznünk. Nem, ez nem rossz, hanem az egyik legjobb dolog a mostani életünkben.

- N.Y.-ba mész és az a legnagyobb problémád, hogy hol lakj? – kérdezte hirtelen az ajtóban feltűnt Sebastian. Leah mosolyogva kacsintott Kydd-re, majd felállt az ágyamról. 

- Én megyek is. Hiányozni fogsz, de légy jó, tündérem! Írj vagy hívj! – ölelt meg vigyorral az arcán. – Te meg… - mutatott Sebastianra. – Szemmel tartalak! – hadonászott viccesen, de Sebastiant nem hatotta meg a dolog. – Sziasztok! – csukta be maga mögött az ajtót. 

-  Szia! – hajolt oda hozzám és hosszasan megcsókolt, amire megfájdult a szívem.

- Egész hétvégén nem leszek itthon – néztem rá nagy szemekkel, szomorúan. Elvigyorodott és átölelt. Belefúrtam a fejem a vállába és memorizáltam a jellegzetes „Sebastianos” pillanatokat, mert innentől hiányolhatom három napig.

- Szombaton leugrok hozzátok, úgy jó? – kérdezte halál komolyan.

- Lejönnél? Komolyan? Az olyan nagyon jó lenne! – szorongattam meg, ismét, majd beszélgettünk, egészen estig. 

*

Mint valami eszelős, úgy öltözködtem péntek reggel. Ramones póló, lila ing, kék pulcsi… Rolling Stones póló! Végre! Húztam mellé egy farmert, bakancsot és a tegnap összerámolt táskámmal a konyhába siettem. A lakás mellett döntöttünk, ezért vagyok nagyon késésben. Dani még aludt, de nekem sietnem kellett, így egy almát bevágtam a táskámba, majd felkaptam a kabátomat és őrültként rohantam végig az utcákon. Elfutottam egy újságos mellett, de vissza is fordultam. A Toxic legújabb lapja volt… címlapon Lilly-vel és velem! Előkaptam a pénztárcám és gyorsan megvettem magamnak. Az egyetemig azt néztem, majd mikor beértem, eltettem a táskámba és szembe néztem Miss Swank-kel, aki a bejáratnál várt. 

- Miss Fabray, örülök, hogy megismerhetem Richard lányát! – nyújtotta a kezét, amit én készségesen ráztam meg. – Allison Swank vagyok, köszöntöm a Whitmore Egyetemen – azzal maga után húzva megpróbálta fél perc alatt bemutatni a hatalmas egyetemet. 

Jártam többek közt a laborokban, előadókban és végül az igazgatói irodába is beköszöntem. Miss Swank megmutatott néhány képet a szüleimről, például diplomaosztó közben, amiknek látványára nekem összeszorult a szívem. Annyira látványosan elkeseredtem, hogy Miss Swank inkább tovább vezetgetett, mielőtt összeestem volna a lelki fájdalomtól. 

- Áh, itt is van Mr Kelsey! – veregette meg a vállam Miss Swank, majd odalökött Mr Kelsey-hez, mondván indulnia kell egy előadásra. Ő is bemutatkozott, majd lefuttatva a további felesleges és nem mellesleg felszínes ismerkedést, indulhattam vele mikrobiológiára. Szent Isten!

*

Szombat reggel hajnalban keltem, holott tegnap este már javában magoltam az előadásokon leírt horribilis mennyiségű adatot, amik akarva-akaratlanul de nem kúsztak bele a fejembe, hisz az eddig tanultak alapján nem láttam az esetek és leírtak összefüggését. Viccen fogalmazva, mintha kínaiul írták volna le a dolgot. Igazából hiába vannak meg a képességeim, ha képtelen vagyok megérteni, azt, amit elmondtak nekem és én lejegyzeteltem. Tegnap próbáltam beszélni néhány egyetemistával, de vagy közönyösen, vagy nem is válaszoltak a kérdéseimre, hisz hamar elterjedt a hír, hogy egy külsős gimis lány rontja a levegőt az ő megszokott köreikben. 

Hajnalban kelésem oka pedig egyszerű. Tegnap Sebastian telefonált, hogy ma dél körül érkezik, ezért készültem főzni valamit. Na, igen csak készültem! 

Próbáltam összedobni egy csirkét, amiről azt hittem, hogy olyan rohadt egyszerű. Őrültként szaladgáltam fél délelőtt a konyhában és dobáltam egy óriási tálba a különböző hozzávalókat, felolvasztottam a csirkét, amit tegnap vettünk Dani-vel egy boltban és sürögtem forogtam, hogy a lakásban rend és tisztaság uralkodjon. A húgom ennek ellenére keserű fintorral bámulta az igyekezetemet, mintha attól félne, hogy valami közbe jön és oda az ugrabugrálós hangulatomnak, ami valljuk be neki is igazán kedvezett, hisz a világon mindenre rábólintottam a felelősségteljes átgondolás helyett. Eddig rendeltünk tegnap este öt kínait, egy rakat Toxic lapot, velem a címlapon, összevissza hívtunk mindenkit a telefonkönyvből és betérve egy drogériába Danielle annyi sminket vett magának, hogy élete végéig tudná tussal húzni a szemét, akkor sem fogyna el. 

Most mégsem örült annak, hogy repkedek, de rákérdezni nem volt kedvem, hisz ő az egyik legszélsőségesebb ember az érzelmek terén, akit ismerek. Nem firtattam, pedig lehet kellett volna. Megúsztam volna egy fájdalmasabb csalódást. Fájna a nélkül is, de így még százszor erősebben.

*

Délután négy óra múlott el, és én a lehető leglehetetlenebb hangulatban ültem a kanapén, kitekerve minden végtagom. Látványosan szenvedtem, de sírni képtelen voltam, furcsa lett volna, már elegem volt. Ehelyett azonban eluralkodott rajtam a tipikus „mit rontottam el” érzés. Sebastian nem jött délben. Se fél egykor. Se egykor, kettőkor és egészen délután négyig sem. Én pedig meguntam mostanra a várakozást. Kínomban már megírtam a válaszokat a levélre, amit a Whitmore küldött ki ide, segítettem Dani-nek összeállítani a könyvlistát, ami hasznos lehet a házi dolgozatában és eltakarítottam, holott gyönyörű rend volt. Mindez miatta. Elegem van ebből! Most és talán végleg. 

Felkaptam a vezetékest és fejből beütöttem Sebastianék házának számát. Az idegesítő csöngés után egy női hang vette fel, ami nekem abszolút nem volt ismerős.

- Halló? Kydd lakás! – szólt bele és hiába próbáltam összeegyeztetni Dotty rémisztően ideges hangjával, nem ment. Mert nem Dotty volt. 

- Jó napot kívánok! Raina Fabray vagyok, Sebastian ott van? – kérdeztem kedvesen, mégis lényegre törően, mert az amúgy hajókötél idegeim egy pillanat alatt elszakadtak. Mit gondoltam? Nem is tudom.

- Bocsánat, kicsoda? – kérdezett vissza sajnálkozva, így végső esetben a házvezetőnőre tippeltem, de szerintem ő nem szokta felvenni a telefont. 

- A nevem Raina Fabray, Sebastian barátnője vagyok. Azt hiszem – jelentettem ki fintorogva. A nő felől egy döbbent nyekkenést hallottam. 

- Szívem, van egy jó és egy rossz hírem. Először vázolnám, azt, hogy kivel is beszélsz. A nevem Twink Geraldin, Sebastian édesapjával… khöm, járok. Te hol vagy és miért vagy ilyen ideges? – kérdezte kedvesen, én pedig döbbenten meredtem magam elé. Komolyan ilyen kedves, holott nem ismer? Ennek ellenére eléggé gyanúsnak vettem ezt. – Tudod, mit ne válaszolj. Gondolkodsz, hogy miért kérdezek ilyeneket. Pszichológus vagyok. De akkor mondanám a híreket. Először a rosszat, hogy aztán még örülhess valaminek. De miután ez eléggé lehangol, szerintem nem is számít, mit mondok utólag – hangja egyszerre volt vidám és szomorú is és nagyon úgy tűnt, hogy örül annak, hogy beszélgethet velem, még ha egyoldalúan is. Fájdalmasan és türelmetlenül sóhajtottam egyet, mire ő is kapcsolt, hogy a lényeget mondja. – Sebastian nemrég elment itthonról. Egy vörös hajú lánnyal, aki mint kiderült, nem Te vagy…