Fourteen Chapter

Sziasztok! 

Sajnálattal kell bejelentenem, hogy innentől szerintem hetente egy fejezet várható tőlem, ha lesz időm, akkor előbb hozom őket. Beszedtem pár rosszabb jegyet és nem akarom a felvételi előtt lerontani az átlagom, sajnálom. Viszont, most itt vagyok és jó olvasást kívánok! 

Ui.: Hoznék egy rövid ajánlót Leiner Laura - Bábel című könyvéről egy barátnőm kérésére. :) Most olvastam, nem lesz nehéz írnom róla és előre megígérem, hogy nem csinálok rendszert ebből a nem a bloghoz tartozó dolgok hozásáról. 

Író: Leiner Laura

Cím: Bábel

Sztori: Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? A zárónapi koncert a Red Hot Chili Peppersé, és Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel. Na de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Személyes vélemény: Nekem, teljesen őszintén, nagyon tetszett. Az SzJG-t már olvastam Laurától, így végül ebbe is belevágtam, bevallom, kétségekkel. Kellemesen csalódtam. A barátnőmnek felolvastam pár részletet, azóta mindketten fesztiválra akarunk menni. 

Történet szerintem: Maga a fesztivál hangulata nekem nagyon lejött, teljesen  jól lehetett érezni, ahogy - Bábelesen fogalmazva - az idő a fesztiválon lassabban telik, mint amúgy. Nagyon tetszett, hogy a hat napos bulizás és minden más ilyen részletesen le van írva, szinte az ember mondhatja, mintha több hónapról lenne szó. Pedig csak 6 nap. Épp ezért volt furcsa, hogy Zsófinak végül körülbelül 25 perc alatt változik meg a véleménye a szerelemről és egyik-napról a másikra elmúlik egy másik személy iránti fellángolás. 

Abszolút olyan fordulatos, hogy komolyan gondolkozva sikerült csak előbb tippelnem, hogy kivel jön végül össze a főszereplő. 

Szereplők: Latter Zsófia, Kiss Szabolcs 'Szasza', Herczeg Napsugár 'Napsi', Kocsis Márton 'Hipó', Abdul Farouk, Herczeg Boldizsár 'Boldi', Németh Kolos és még sok mindenki. :) 

Összességében: Nekem nagyon bejött, így 10/10. <3 Love Szasza!

____________________________________________

John Lennon - Woman

TIZENNEGYEDIK FEJEZET - FILMBEILLŐ PILLANATOK

A régi temetőben lerogytam egy sír tövébe és fájdalmas, ámde tehetetlen düh uralkodott el rajtam. Utáltam magamban ezt az egészet. Fájt rá gondolnom, pedig nem tudtam másra koncentrálni, most, hogy így önszántamból feltéptem a sebeim. Hivatalosan is szánalmas vagyok. 

Már sötétedett is, mikor hajlandó voltam elindulni a régi temetőből. Most jöttem csak rá, hogy mekkora utat tettem meg önkívületi állapotomban, így hogy visszafele kell gyalogolnom, ráadásul sötét is van. A lábam már fájt és legnagyobb bánatomra az eső is kegyetlenül elkezdett csöpögni. Eszembe jutott, hogy van valahol egy rövidebb út, de a fene megy arra iylen sötétben, hisz az orromig nem látok el.

Az eső egyre jobban esett, egyre jobban sötétedett, rajtam pedig eluralkodott a félelem. Hogy a francba jutok haza így, ha azt sem tudom, merre van a haza?!

*Sebastian szemszöge*

Über idegesen vágtam földhöz a poharat, amiből nem az első vodkát ittam. Régóta kulcsom van apám bárszekrényéhez és most nem fogtam vissza magamat. Annyira dühös voltam e miatt az egész Raina dolog miatt, legszívesebben kocsiba ülnék és elmondanám neki, hogy nem hagytam volna elmenni, de már késő. Az Alpokban rá kellett jönnöm, már akkor, hogy mennyire különleges személyiség és ezzel az jár, hogy borzasztóan kiszámíthatatlan. Egy másik lány nyilván sírva haza rohanna és estig tömné magába a sütit, hisz elég lányt dobtam ki ahhoz, hogy ezt tudjam. De miután Fabray egészen más tészta, ötletem nem volt hova a francba mehetett el. Idegesen kaptam a fülemhez a telefont és kikerestem a telefon mellett elhelyezett kiskönyvünkből Fabray-ék számát. Jó ideig idegölően csengett, aztán végre felvették.

- Halló? – szólt bele unottan Danielle, Raina húga. Égnek emeltem a tekintetem, előre tudtam ez nehéz beszélgetés lesz.

- Danielle, itt Sebastian Kydd! – hadartam el és folytattam volna, de közbeszólt.

- Raina nincs itt! Szia S…

- Le ne merészeld tenni! – szóltam bele keményen, a pia bizony megtette a hatását, ahogy az is, hogy Raina csak úgy elment. – Add légy szíves Medát!

- Ó, szóval Medára vagy kíváncsi – szólt bele gúnyosan telefonba. – Sajnálom, de nem elérhető! – kuncogott idegesítően. – De nyugodtan átadom az üzenetedet!

- A pokolba is, Raina eltűnt, azonnal add oda neki a telefont – csattantam fel mérgesen, mire ő megszeppenten hallgatott el, majd dünnyögött és a következő pillanatban Meda csicsergése vette át a süket kagylót.

- Szervusz Sebastian! Minden rendben? – kérdezte némileg aggódóan.

- Rainával összevesztünk és fogalmam sincs hol kellene keresni! – még mindig a pia hatása alatt voltam, mégis tisztán próbáltam gondolkodni.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem tudod, hol van Raina? – hangja ijesztően magasra csúszott, félő volt, hogy megsüketülök. – Mi a francon tudtatok ti így összeveszni? Főleg, hogy Raina idegrendszere nyár óta labilis! – idegölően sipákolt, már eltartottam a fülemtől a kagylót, annyira kiborultam, meg amúgy is. Senki nem tud ma normálisan válaszolni?! 

- Csak azt akarom megtudni, hova megy, ha ideges és szomorú! – válaszoltam elveszetten és gyűlöltem magam, amiért hagytam őt elmenni.

- Annyi hely van, Sebastian, nem tudom elképzelni… - sóhajtott lemondóan. – Mi történt?

- Szakítottunk, vagyis nem, csak összevesztünk, vagy mit tudom én! – válaszoltam elkínzottan és idegesen levágtam a kagylót. 

Felvettem a kabátomat, beültem a kocsiba és elkezdtem járni az utcákat. Néha-néha megkérdeztem egy-két járókelőt, hogy nem látták-e Rainát. A személyleírás nem kellett, mindenki ismerte őt. Eltelt már két óra biztosan, mikor kikötöttem a temetőnél. Senki nem volt ott, így kicsit rémisztőnek hatott a hely, de már ez sem érdekelt. A vodka majdnem annyira kikezdett, mint az aggódás. A sok, ápolt síremlék közt járkálva akaratlanul is felfigyeltem a Fabray szülőkére. Egyszerű volt és egy hatalmas csokor virított rajta. Mellette valami apró ezüst tárgyacska csillogott és fel véltem fedezni, hogy az a valami Raina egyik hajcsatja, amit így utólag belegondolva, ma is viselt. Szóval járt itt, de nyilván nem haza ment. Ó, te jó ég, hol van! 

A csatot belesüllyesztettem a farmer zsebembe és tovább hajtottam az úton a zuhatag felé. Idegesen néztem arról a helyről, ahol múltkor összefutottunk és majdnem beleszédült a vízbe, de nem, itt sem találtam meg.

Innen már ötletem nem volt hova mehetett, lehet már réges-rég hazaért, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy nem. Az erősebbik akaratom azt mondta, hogy még nézzek körül a környéken, hátha. Egy addig számomra ismeretlen úton kezdtem el hajtani, mikor leszakadt az ég és szinte biztos voltam benne, hogy Raina Fabray még valahol ebben az esőben kóvályog. 

Az ablaktörlő egyre jobban járt, már fényszóróval is meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássak valamit a kezdődő sötétségben. Minden azt súgta, hogy menjek vissza, Raina biztos otthon van már, de egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy miattam ment világgá. Hála az égnek a rendőrök még nem kaptak el ittas vezetésért, vagy ha azért nem, akkor gyorshajtásért, mert úgy mentem, mint valami őrült. Épp ezért fordulhatott elő egy szerencsés véletlen…

Lehajtottam valami másik útra és ahogy mentem vagy 100-zal elsuhant mellettem valami. Tutik hogy már képzelődök is. Legnagyobb meglepetésemre valami roncs, régi temető kapujánál kötöttem ki. Kérdem én, miért van ebben a városban ennyi rohadt temető?

*Raina szemszöge*

Az esőnek hála minden ruhám másodpercek alatt átázott, a hajam csapzottan hullott az arcomba, és minden másodpercben azon voltam, hogy lássak valamit, ami valljuk be, erősen lehetetlen volt.

Egyszer csak egy fényszóró húzott el mellettem, vagy 150-el, én ijedten szédültem neki egy fának. Magamban mérgelődve ismételten megigazítottam csurom vizes hajamat, majd meneteltem tovább, remélve, hogy minél előbb olyan helyre érek, ahol van… akármi. Akármi, csak ne ez. Fák, út, fák, fű, fák, ó és az a fényszóró. Szuper!

Ma már ki tudja hányadszorra, de leültem egy olyan helyre, ahova nem szoktak. Sőt, le is feküdtem. Egész egyszerűen kinyúltam az úttesten és nem érdekelt, hogy vizes vagyok, hogy az út vizes, vagy, hogy az a nagyon kedves fényszóró elüthet. Elegem volt mindenből, amihez köthető valami féle szabály. Legfőképp abból volt elegem, hogy én addig azokat a szabályokat be is tartottam. Annyira nehéz ebben a szabályokkal teli világban élni. Apró fintorba ráncolódott az orrom. Nem fogadom meg, hogy innentől kezdve szabályok nélkül élek, mert ilyen szó szerinti fejmosás után rá kellett jönnöm, hogy amiket eddig megígértem magamnak, soha nem tartottam meg. Amúgy sem, de most meg főleg nem. Mondjuk, nem tudom Diva mit fog szólni egy tüdőgyulladásos modellhez, mert az fix, hogy kegyetlenül megfáztam. 

- Pff… Rohadtul unom magam – morogtam, majd fetrengtem egy kicsit és dülöngélve felkeltem és folytattam az utam. Remélem hazafelé indultam el és nem… mit tudom én merre, csak haza akarok érni.

Az a kocsi, ami az előbb is elment mellettem, ismét le szándékozott taszítani az útról. Gondoltam, hogy mielőbb visszafordul, nyilván eltévedt, hisz abba az irányba csak a régi városrész van, ami annyira elhagyatott, hogy csak hírből hallottunk róla. 

Azonban meglepetésemre a kocsi egy tíz méterre tőlem, csikorogva lefékezett és egy alak szállt ki belőle. Akkora sötétség volt, hogy csak a körvonalát láttam, de elképzelni nem tudtam miért száll ki valaki az este közepén szakadó esőben a meleg, védelmet nyújtó autóból. Remélem, nem miattam. 

Mintha egy ideig hezitált volna, én pedig megkövülten álltam egy helyben, míg nem elindult felém. Közelebb érve egyre ismerősebbé vált, de csak a hangja segített biztossá tenni a feltételezésemet.

- Raina? – kérdezte reménykedve Sebastian. Döbbenten pislogtam rá és bele sem mertem gondolni, hogy mit keres erre. 

Nem tudom, hogy én öleltem meg őt, vagy ő engem, nem is számított. Úgy szorítottam Sebastian-t, mintha az életem függne tőle. Abban az egy pillanatban megmentőnek tűnt a feltűnése, de a varázs hamar elszállt.

- Hogy a francba keveredtél te ide? – kérdeztük egymástól szinte egyszerre. Ajkán mosoly játszadozott, de engem nem nyugtatott meg különösebben a jelenléte. – Miattad vagyok itt – suttogtam lehangolóan, majd kibújtam karjai közül és tovább sétáltam az út szélén, mintha nem is történt volna semmi. Nem fogom elfelejteni, mit művelt velem délelőtt. Már jóval túlértem a kocsiján, de ő még mindig ugyanott ácsorgott, ledöbbenten. Én csak szedtem a lábaim, mert Sebastian kedvéért sem mondtam le hazajutási terveimről. Vagy csak megint kifekszek az út közepén. Kit is érdekel az már. Lefordultam a kanyarban, ahol véleményeim szerint kellett, így nem láttam már Sebastiant és a kocsiját. Viszont akkor is követtek. Csak azért sem álltam félre, hanem megfordultam és szemben álltam az ismerős fényszórókkal. Nem láttam Sebastiant, de sejtettem hol van, így egyenesen arra néztem, méghozzá elég csúnyán.

Ő újfenten kiszállt az autóból. 

- Egy barom vagyok – közölte velem a számomra délelőttől nyilvánvaló tényt.

- Az vagy – értettem nem túl kedvesen egyet, de már semmi kedvem nem volt jópofizni.

- Hagytam, hogy szakítsunk, holott nem komolyan gondoltam. De ha nem vagy hajlandó megbocsátani, akkor is hazaviszlek, mert már jó pár órája kereslek és valószínűleg az otthoniak is aggódnak, mert beszéltem velük – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de az első mondata jobban felhívta a figyelmem magára.

- Szóval nem gondoltad komolyan, Kydd? – kérdően felhúztam a szemöldököm és némileg érdeklődve néztem rá. 

- Ha Kydd-nek hívsz, akkor annyira nem haragudhatsz, Fabray – utánozta hangsúlyom. Megtört a jég. Szakadó esőben, átfagyva felkuncogtam és odamentem a motorháztetőnek támaszkodó Sebastianhoz.

- Kelleni fog néhány virágcsokor, mert nem felejtek – mondtam viccelődve. – De komolyra fordítva a szót. Nem fogom hosszútávon elviselni, ha nem bízol bennem. A bizalom érdem. Nem tudom csak úgy, egyszerűen megadni neked. Ha te nem hiszel a döntéseimben, akkor az én bizalmam is hiábavaló – néztem mélyen a szemébe. 

- Ígérem – suttogta a fülembe, majd megragadta a derekam és közel húzott magához. – Béke? – kérdeztem és ismét csillogott a szemében a játékos fény. Bólintottam. – Én már rohadtul fázom, te nem? – kérdezte halovány vigyorral. 

És akkor hirtelen minden megváltozott körülöttem. A levegő felforrósodott, na persze nem szélsőséges időjárás változásról volt szó, hanem egész egyszerűen Sebastian fordított a helyzetünkön és felültetve engem a motorháztetőre, megcsókolt. Ha nem rólunk lett volna szó, azt mondanám, hogy igazi filmbe illő jelenet lett volna.