Interview with me

Sziasztok!

Most készült velem egy interjú, Szandra Orbán levezénylésével. :) A blog: katt!

1. Hogy reagáltál az e-mailre, amikor megláttad a felkérésem?

Igazából nagyon meglepődtem, mert még csak egy interjú készült velem és az is egy olvasóm kérésére. Nagyon örültem neki, jó érzés volt olvasni a leveledet.

2. Most nyitottál egy új blogot, amely Las Vegasban játszódik. Miért döntöttél e város mellett?

Azért, mert a legtöbb ilyen kaliberű város "foglalt". A másik történetemben, a Raina Diaries-ben New York-ban játszódik a történet egy része. London és Los Angeles már nagyon sok helyen szerepel, ezért akartam valami egyedibb várost az új sztoriba. A Vegas ötlet egy Helyszínelők rész miatt jött, meg amúgy is tetszik a hangulata. Illik a karakterekhez.

3. Az írás mellett fejléceket is gyártasz. Ezek csak hobbiként, ha unatkozol, vagy felkérésekre csinálod?

Is-is. Volt már egy-kettő rendelésem, de inkább a saját szórakoztatásomra szerkesztek, vagy a barátaimnak facebook-ra. Nagyon szeretek szerkeszteni, mondhatni, néha jobban, mint írni. Már egészen hozzászoktam, hogy nem kell mástól rendelnem, mert elértem egy olyan színvonalat, amit már lehet értékelni.

4. A Vegas című blogodon, mire felkerült az első rész, már 13 feliratkozóval rendelkeztél. Milyen érzés volt számodra ezt látni?

El voltam ájulva! Nagyon örültem neki, hogy már az első fejezetnél ennyi olvasót kaptam, öröm volt olvasni a pozitív kommenteket az ismertető alatt. Hihetetlen, hogy ennyi embernek tetszett az új történet.

5. A szereplőid kitalált emberek, vagy valamelyik ismerősödről/magadról mintázod őket?

Részben mindkettő. Természetesen nagy részük fikció, de sok mindent szedtem össze a környezetemből. A tulajdonságaik között általában fellelhető egy-egy, amik rám is jellemzőek, de az én szeszélyes személyiségem nem illenek bele az általam kitalált történetekbe. Viszont a barátaimból, ismerőseimből mindig tudok ihletet meríteni egy-egy karakter megalkotásához.

6. Van két saját blogod, és egy közös, Miss Angel-el. Hogy szeretsz jobban írni, ha a magad ura vagy, illetve ha társad van?

Imádom Miss Angelt, ezt mindenki tudja, de sokkal jobban szeretek egymagamban írni, mert akkor nem kell alkalmazkodnom, szeretem ha mindig az van, amit én szeretnék.

7. Mi inspirál az írásra?

Sok minden. Egy sorozat, egy film, egy másik karakter valahonnan máshonnan, egy kép, de egy mondatfoszlány is el tud bennem indítani valamit. Általában a külvilágból veszek ötleteket.

8. Vannak vele komolyabb terveid is a jövőre nézve, vagy csak hobbi?

Egyelőre hobbinak tartanám, hisz eredetileg szociológusnak készülnék a jövőben, vagy éppen tolmácsnak. Az újságírás nem egyszer megfordult a fejemben, de nem gondolkoztam el annyira rajta.

9.Körülötted ki tud arról, hogy írással foglalkozol?

Szinte mindenki. A szüleim és a barátaim. Hisz az unokatesóm segített megnyitni a legelső blogom. Nem mellesleg fiú.

10. Köszönöm szépen, hogy elvállaltad, további sok sikert!

Én köszönöm, Szandra, örülök, hogy felkértél!

Sixteen Chapter

Sziasztok! 

Itt az új fejezet, jó olvasást! Ami azt illeti, egy szavazattal elhúzott a "Nem", miszerint legyenek-e mellékszereplők. Semmi probléma, akkor nem lesznek kitéve. :) 

Guns n' Roses - Don't Cry

TIZENHATODIK FEJEZET - EGYEDÜL

A döntés nehéz volt részemről. Egyszerűen nem ment.

- Leah, most komolyan! Kolesz vagy lakás? – kérdeztem elkeseredetten barátnőmtől, aki irigykedve nézte a bőröndjeimet, melyekkel New York-ba készülök. Apropó, csütörtök van. Holnap nem megyek suliba, ahogy Dani sem, és egész hétvégén a nagyváros nyüzsgését kell élveznünk. Nem, ez nem rossz, hanem az egyik legjobb dolog a mostani életünkben.

- N.Y.-ba mész és az a legnagyobb problémád, hogy hol lakj? – kérdezte hirtelen az ajtóban feltűnt Sebastian. Leah mosolyogva kacsintott Kydd-re, majd felállt az ágyamról. 

- Én megyek is. Hiányozni fogsz, de légy jó, tündérem! Írj vagy hívj! – ölelt meg vigyorral az arcán. – Te meg… - mutatott Sebastianra. – Szemmel tartalak! – hadonászott viccesen, de Sebastiant nem hatotta meg a dolog. – Sziasztok! – csukta be maga mögött az ajtót. 

-  Szia! – hajolt oda hozzám és hosszasan megcsókolt, amire megfájdult a szívem.

- Egész hétvégén nem leszek itthon – néztem rá nagy szemekkel, szomorúan. Elvigyorodott és átölelt. Belefúrtam a fejem a vállába és memorizáltam a jellegzetes „Sebastianos” pillanatokat, mert innentől hiányolhatom három napig.

- Szombaton leugrok hozzátok, úgy jó? – kérdezte halál komolyan.

- Lejönnél? Komolyan? Az olyan nagyon jó lenne! – szorongattam meg, ismét, majd beszélgettünk, egészen estig. 

*

Mint valami eszelős, úgy öltözködtem péntek reggel. Ramones póló, lila ing, kék pulcsi… Rolling Stones póló! Végre! Húztam mellé egy farmert, bakancsot és a tegnap összerámolt táskámmal a konyhába siettem. A lakás mellett döntöttünk, ezért vagyok nagyon késésben. Dani még aludt, de nekem sietnem kellett, így egy almát bevágtam a táskámba, majd felkaptam a kabátomat és őrültként rohantam végig az utcákon. Elfutottam egy újságos mellett, de vissza is fordultam. A Toxic legújabb lapja volt… címlapon Lilly-vel és velem! Előkaptam a pénztárcám és gyorsan megvettem magamnak. Az egyetemig azt néztem, majd mikor beértem, eltettem a táskámba és szembe néztem Miss Swank-kel, aki a bejáratnál várt. 

- Miss Fabray, örülök, hogy megismerhetem Richard lányát! – nyújtotta a kezét, amit én készségesen ráztam meg. – Allison Swank vagyok, köszöntöm a Whitmore Egyetemen – azzal maga után húzva megpróbálta fél perc alatt bemutatni a hatalmas egyetemet. 

Jártam többek közt a laborokban, előadókban és végül az igazgatói irodába is beköszöntem. Miss Swank megmutatott néhány képet a szüleimről, például diplomaosztó közben, amiknek látványára nekem összeszorult a szívem. Annyira látványosan elkeseredtem, hogy Miss Swank inkább tovább vezetgetett, mielőtt összeestem volna a lelki fájdalomtól. 

- Áh, itt is van Mr Kelsey! – veregette meg a vállam Miss Swank, majd odalökött Mr Kelsey-hez, mondván indulnia kell egy előadásra. Ő is bemutatkozott, majd lefuttatva a további felesleges és nem mellesleg felszínes ismerkedést, indulhattam vele mikrobiológiára. Szent Isten!

*

Szombat reggel hajnalban keltem, holott tegnap este már javában magoltam az előadásokon leírt horribilis mennyiségű adatot, amik akarva-akaratlanul de nem kúsztak bele a fejembe, hisz az eddig tanultak alapján nem láttam az esetek és leírtak összefüggését. Viccen fogalmazva, mintha kínaiul írták volna le a dolgot. Igazából hiába vannak meg a képességeim, ha képtelen vagyok megérteni, azt, amit elmondtak nekem és én lejegyzeteltem. Tegnap próbáltam beszélni néhány egyetemistával, de vagy közönyösen, vagy nem is válaszoltak a kérdéseimre, hisz hamar elterjedt a hír, hogy egy külsős gimis lány rontja a levegőt az ő megszokott köreikben. 

Hajnalban kelésem oka pedig egyszerű. Tegnap Sebastian telefonált, hogy ma dél körül érkezik, ezért készültem főzni valamit. Na, igen csak készültem! 

Próbáltam összedobni egy csirkét, amiről azt hittem, hogy olyan rohadt egyszerű. Őrültként szaladgáltam fél délelőtt a konyhában és dobáltam egy óriási tálba a különböző hozzávalókat, felolvasztottam a csirkét, amit tegnap vettünk Dani-vel egy boltban és sürögtem forogtam, hogy a lakásban rend és tisztaság uralkodjon. A húgom ennek ellenére keserű fintorral bámulta az igyekezetemet, mintha attól félne, hogy valami közbe jön és oda az ugrabugrálós hangulatomnak, ami valljuk be neki is igazán kedvezett, hisz a világon mindenre rábólintottam a felelősségteljes átgondolás helyett. Eddig rendeltünk tegnap este öt kínait, egy rakat Toxic lapot, velem a címlapon, összevissza hívtunk mindenkit a telefonkönyvből és betérve egy drogériába Danielle annyi sminket vett magának, hogy élete végéig tudná tussal húzni a szemét, akkor sem fogyna el. 

Most mégsem örült annak, hogy repkedek, de rákérdezni nem volt kedvem, hisz ő az egyik legszélsőségesebb ember az érzelmek terén, akit ismerek. Nem firtattam, pedig lehet kellett volna. Megúsztam volna egy fájdalmasabb csalódást. Fájna a nélkül is, de így még százszor erősebben.

*

Délután négy óra múlott el, és én a lehető leglehetetlenebb hangulatban ültem a kanapén, kitekerve minden végtagom. Látványosan szenvedtem, de sírni képtelen voltam, furcsa lett volna, már elegem volt. Ehelyett azonban eluralkodott rajtam a tipikus „mit rontottam el” érzés. Sebastian nem jött délben. Se fél egykor. Se egykor, kettőkor és egészen délután négyig sem. Én pedig meguntam mostanra a várakozást. Kínomban már megírtam a válaszokat a levélre, amit a Whitmore küldött ki ide, segítettem Dani-nek összeállítani a könyvlistát, ami hasznos lehet a házi dolgozatában és eltakarítottam, holott gyönyörű rend volt. Mindez miatta. Elegem van ebből! Most és talán végleg. 

Felkaptam a vezetékest és fejből beütöttem Sebastianék házának számát. Az idegesítő csöngés után egy női hang vette fel, ami nekem abszolút nem volt ismerős.

- Halló? Kydd lakás! – szólt bele és hiába próbáltam összeegyeztetni Dotty rémisztően ideges hangjával, nem ment. Mert nem Dotty volt. 

- Jó napot kívánok! Raina Fabray vagyok, Sebastian ott van? – kérdeztem kedvesen, mégis lényegre törően, mert az amúgy hajókötél idegeim egy pillanat alatt elszakadtak. Mit gondoltam? Nem is tudom.

- Bocsánat, kicsoda? – kérdezett vissza sajnálkozva, így végső esetben a házvezetőnőre tippeltem, de szerintem ő nem szokta felvenni a telefont. 

- A nevem Raina Fabray, Sebastian barátnője vagyok. Azt hiszem – jelentettem ki fintorogva. A nő felől egy döbbent nyekkenést hallottam. 

- Szívem, van egy jó és egy rossz hírem. Először vázolnám, azt, hogy kivel is beszélsz. A nevem Twink Geraldin, Sebastian édesapjával… khöm, járok. Te hol vagy és miért vagy ilyen ideges? – kérdezte kedvesen, én pedig döbbenten meredtem magam elé. Komolyan ilyen kedves, holott nem ismer? Ennek ellenére eléggé gyanúsnak vettem ezt. – Tudod, mit ne válaszolj. Gondolkodsz, hogy miért kérdezek ilyeneket. Pszichológus vagyok. De akkor mondanám a híreket. Először a rosszat, hogy aztán még örülhess valaminek. De miután ez eléggé lehangol, szerintem nem is számít, mit mondok utólag – hangja egyszerre volt vidám és szomorú is és nagyon úgy tűnt, hogy örül annak, hogy beszélgethet velem, még ha egyoldalúan is. Fájdalmasan és türelmetlenül sóhajtottam egyet, mire ő is kapcsolt, hogy a lényeget mondja. – Sebastian nemrég elment itthonról. Egy vörös hajú lánnyal, aki mint kiderült, nem Te vagy…

Vegas - I knew you were trouble... - Új blog

Sziasztok! 

Nyitottam egy új blogot, mely egyértelműen a Vegas - I knew you were trouble cmíet viseli. :) A történet /a cím alapján/ Las Vegasban játszódik, dráma/krimi/romantika műfajú történet. Mindenkit szeretettel várok errefelé, remélem ezt is szeretni fogjátok!

Azt ismertető: 

„Just a small town girl,

Livin’ int he lonely world,

She took the midnight train

Goin’ anywhere…” 

Copfjából már kicsúszott néhány tincs, a kopott bakancs befűzés nélkül lötyögött a lábán, szövetkabátja a hideg, éjszakai szélben utána lobogott. Újabbat rántott egyet a hátán lévő kistáskán, a válláról lógó sporttáskát pedig megigazította. Kezében görcsösen szorongatta az utolsó vonatra szóló jegyet. Kabátjának zsebéből kilógott egy kézzel írott lap, rajta a las vegasi hotelek, apartmanok nevével. Ha valaki csak elsietett mellette nem láthatta rajta azt a menekülési vágyat, a félelmet, ami érzett. Úgy rohant a vonatállomás felé, mintha az élete múlna rajta.

Ezt a rémült, megszeppent, kisvárosi lányt Irina Petrowa-nak hívták és igaza volt annak, aki azt hitte menekült. Az utolsó, éjféli vonat jelentette számára akkor a megváltást.

 

Vegas - I knew you were trouble

Fifteen Chapter

Sziasztok! 

Először... Mindenkinek tetszik az új dizájn, ugye? :) Nagyon remélem! El sem tudom hinni, hogy már 24-en vagyunk, hihetetlen! Köszönöm! ^^ Egyébként pedig közkívánatra úgy döntöttem vissza veszem a nevemet, a Dorea Nina Avery-t, de maradjunk a jó öreg Dorsee-nál. :) Jó olvasást! 

Ui.: Eddig tetszettek a zeneajánlók? 

Ui2.: Szavazzatok, hogy legyenek-e kirakva a mellékszereplők is, avagy sem! Oldalt van a szavazás! 

Guns N' Roses - Sweet Child O' Mine

TIZENÖTÖDIK FEJEZET - SZABÁLY NINCS, BAJ VAN, MEGLEPETÉS!

- Te ittál? – hajoltam el tőle és leugrottam a motorháztetőről.

- Ennyire feltűnő? – kérdezte nagy vigyorral, majd visszahúzott magához. Újra meg akart csókolni, de én eltoltam magamtól. 

- A-a. Haza akarok menni, eláztam, átfagytam. Te kidobtál, most értem jöttél és szerintem tüdőgyulladásom is van. Sebastian Kydd, haza viszel vagy tovább gyalogolok – mordultam rá mérgesen és fáradtan.

- Jól van, jól van – mosolyodott, el és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem az anyóülésre és vágyakozva pillantottam a kormányra. Sok álmom közül az egyik, hogy meg tanuljak vezetni, csak eddig nem sikerült. – Amúgy a hajcsatod – nyúlt bele a zsebébe, miután ő is beült és átnyújtotta a kis fém ékszert. 

- Fel sem tűnt, hogy elvesztettem – motyogtam magam elé, majd beletúrtam kócos vizes tincseimbe. Bekötöttem magam, de utolsó reményként még a kormányra pillantottam. Ez a Porsche egész egyszerűen tökéletes. Eddig nem nagyon foglalkoztam ezzel, holott megszámolni nem tudnám, hányszor ültem már benne.

- Vezetni akarsz? – pillantott rám Sebastian, én csak ködös tekintettel néztem vissza rá, mert épp a lóerőket kalkuláltam fejben. – Vezetni akarsz – sóhajtotta gondterhelten, mire lelkes mosollyal bólintottam. – Van bármilyen tapasztalatod? 

- Hát, öhm, apa régen tanított egy-két dolgot – próbáltam magabiztosan tartani a szemkontaktust, sikerült is, ugyanis Sebastian hátrébb csúszott az üléssel és az ölébe húzott. Furcsán meredtem rá.

- Azt hittem helyet cserélünk – húztam fel a szemöldökömet.

- Még csak az kéne! – ölelte át a derekamat. – Nem volt elég neked egy karambol?

- Nem félhetek egész életemben az autóktól – szakadt ki belőlem egy fájdalmas, elgyötört sóhaj, majd beindítottam a kocsi és betettem sebességbe. 

Sebastian a város közeléig engedte, hogy kedvemre száguldozzak, bár néha valóban be kellett segítenie, vagyis sokszor, ugyanis rájöttem, hogy abszolút nem a Porschék vezetésére születtem, ami felettébb szórakoztató volt. Ha háromszor nem fulladtunk le, akkor nem hívnak mától Karolina Grace Fabray-nek.

A városhoz érve, amint megláttuk az első házat, Sebastian helyettem is a fékre taposott. Nagyon mókás volt így összebújva vezetni, persze biztos nem a meghittség vezérelte Sebastiant, mikor az ölébe ültetett, hanem az elővigyázatosság. 

- Miért nem gyorsíthatunk? – nyafogtam és a gázra tapostam, amit Sebastian nem vett jó néven, ezért ismét lassított volna, amit nem engedtem.

- Baj… - ekkor felhangzott mögülünk egy sziréna, amire ő nagyot szisszent. - … lesz – húzta el a száját és lerántotta a kormányt, majd áttuszkolt vissza a másik ülésbe és mondta, gyorsan kössem be magam. Sajnálkozva pillantottam rá, de ez most nem érdekelte, hanem lehúzta az ablakot és filmbeillően szólt ki a zsarunak.

- Miben segíthetek biztos úr? – kérdezte halál komolyan, de a nevetőráncok a szeme sarkában összefutottak, tudtam jól szórakozik.

- Nos, fiatalúr, túllépte a megengedett sebességi határt! – felelte szintén komolyan a rendőr. – Elkérhetném az igazolványait? – pillantott jelentőségteljesen Sebastianra, rám még csak nem is nézett. Miattam fogják megbüntetni.

Épp megszólaltam volna, de Sebastian intett a hátra tett kezével, hogy maradjak csöndben, látta a visszapillantóból a szándékom. 

- Elnézést kérek biztos úr, de a barátnőmért már nagyon aggódtak otthon, mert nem ért haza a megbeszélt időben a szanatóriumból és én elmentem érte, hogy jól van-e. Nem számítottunk rá, hogy leszakad az ég, azért siettem, mert Raina már átfagyott – Sebastian meséje félig igaz volt, félig nem. Épp ezért széles mosollyal temettem bele magamat a hátába, nehogy felröhögjek. Kipillantva Sebastian válla fölött láttam, hogy a zsaru arca megenyhül. 

- Értem, értem. Raina Fabray? – kérdezett rá, Sebastian bólintott. Felemeltem a fejem Sebastian hátáról és biccentettem a rendőrnek. Újra eltűrtem csapzott tincseim és érdeklődve hallgattam a további beszélgetést. – Nekem is van lányom, én is biztos aggódnék érte. Elengedlek titeket, de ilyen még egyszer nem forduljon elő! – rázta fenyegetően a mutatóujját, majd elköszönt. Nyilván ő sem akart az esőn állva igazoltatni.

Miután ő elhajtott, Sebastian felhúzta az ablakot és gyilkos pillantásokat lövellt felém. Összehúztam magam, de nagyon nevethetnékem volt, nem bírtam sokáig a komoly, szemrehányó nézést. Hasamat fogva nevettem ezen az egészen. 

- Ne nevess! Le is csukhattak volna gyorshajtásért! – dühöngött Sebastian, de csakúgy mint a zsarunak, neki is megenyhült a tekintete. – Többet nem engedlek vezetni! – erre úgy néztem rá, mintha nem láttam volna még fehér embert. 

- Pedig pont most akartalak megkérni, hogy hadd vezessek még – néztem rá kiskutya szemekkel, ő pedig hiába próbálkozott, nem tudott neki ellenállni, így néhány pillanat múlva ugyanúgy az ölében száguldoztam, ahogy a rendőr érkezése előtt.

Mikor a házunkhoz értem, láttam, hogy még ég a villany, pedig Sebastian Rolex-je már lassan 9 felé járt. Ez pedig nekem nem jelentett semmi jót. Ilyenkor persze még javában ébren vagyunk, de bejelentés nélkül nem érkezhetek haza ilyenkor.

Mélyen beszívva a levegőt kiszálltam az autóból, Sebastiannal együtt. Kinyitottam a bejárati ajtót és sietve a konyhába mentem. Meda fel s alá járkált, nyilván nagyon régóta. Sebastian mögöttem jött és kissé kényelmetlenül érezte magát. 

Meda szó nélkül, hideg pillantással lépett elém, én pedig összeszorítottam a szemem és vártam a pofont. Várhattam. Mindig elfelejtettem, hogy anya és Meda mennyire különböztek. Meda soha nem pofozna meg.

Ehelyett engem és Sebastiant is olyan szorosan ölelte meg, hogy kifogyott belőlünk a szusz.

- Szerintem én most megyek – súgta halkan a fülembe Kydd, majd kaptam egy szolid puszit a homlokomra és ő mosolyogva kisétált, mint aki jól végezte a dolgot. 

- Vigyázz magadra! – szóltam utána, majd mikor biccentett, megnyugodva fordultam vissza Medához.

- Menj öltözz át és szárítsd meg a hajad és elmondom, amit szeretnék – hadarta el halvány mosollyal.

- Nyugodtan kiabáld le a fejem most, már úgyis megszáradtam – sóhajtottam.

- Miért tenném? – értetlenkedett. Furcsállva néztem rá. – Raina, aggódtam, ez tény. De tudtam, hogy minden baleset és probléma ellenére éretten és logikusan, realisztikusan gondolkozol, bízok benned. Vagyis már annyira nem, mert hívtak a kapitányságról, hogy Sebastian-t és téged elkaptak gyorshajtásért – rázta meg a fejét nevetve, én is elmosolyodtam. 

- Mit szerettél volna mondani? – kérdeztem rá.

- Van egy nagyon jó hírem számodra, de előbb a körítés – mosolygott sugárzóan és tényleg tudtam, hogy bízott bennem. Ez jól esett. – Ugyebár a szüleid az egyetemen ismerkedtek meg. Anyád, mint orvostan hallgató, apád mint kezdő törvényszéki antropológus. Mindketten azt szerették volna, ha te is a Whitmore-ra mész, mint orvos vagy épp antropológus. Én is a Whitmore-on tanultam, ahogy a bácsikád Don is - Don bácsi nevénél elfintorodott, jogosan, mindenki utálja errefelé Don bácsit. Nálam mindig próbálta átvenni az irányítást, Danielle-t pedig kiutálta a családból, ami nem tett jót senkinek. Meda csak egyszerűen utálja. – Ugyebár, én, mint földrajztudós és földtörténész, nagy embernek számítok az egyetemen, hisz fontos nekik az ottani munkám. Beszéltem az antropológus professzorral, Miss Swank-kel, a biológia, mikrobiológia, fizika, atomfizika és kémia tanárral, Mr Kelsey-vel és az igazgatóval, hogy tudnak-e fogadni egy ifjú hallgatót, tudva, hogy a lány Richard és Jennett Fabray gyermeke. Természetesen igent mondtak, látva az eredményeidet, épp ezért a hétvégéket New York-ban fogod tölteni a húgoddal a Whitmore egyik kollégiumi szobájában, vagy a szolgálati lakásomban a Fift Avenue-n, ahogy Danielle-lel döntetek. Ő egy előkészítő iskolában folytat majd levelező kurzust, de pedig a pénteki órákra vagy hivatalos, valamint a szombati és vasárnapi levelezőre – hadarta egy szuszra, én viszont már az egyetem első említésénél leragadtam. New York, Dani, kollégium vagy saját lakás? 

Belevetettem magam Meda nyakába és nem győztem milliószor kimondani, hogy köszönöm.

- Viszont akkor ki kell venni titeket a suliból, nem töltitek itthon a hétvégéket, de az egyetlen szerencsétek, hogy mindkettőtöket felvettek – nézett rám összehúzott szemmel Meda. Én viszont máson gondolkodtam. Egy egész hétvége, plusz egy nap, minden héten N.Y-ban, akkor meg van oldva a fotózás is! Daninek fel sem fog tűnni, ha lelépek pár órára és akkor lehet többet tudok találkozni Lilly-vel is. Ez kész főnyeremény!

Még a lépcsőről hálálkodtam egy sort, majd felsiettem Danielle szobájába, ahova kopogás nélkül törtem be. Kivételesen nem telefonált vagy üvöltette a zenét, hanem a szekrényéből szortírozott, csupa olyan cuccot, ami tipikus New York stílus volt. Én már tudtam. Készült. 

- Elmondta, más különben nem lennél itt! – ragyogó mosollyal nézett velem farkasszemet, sőt a baleset óta először mosolygott rám szívből.

- Alig várom a jövő hétvégét! – sikítottam hatalmasat és ő is elem együtt visított. Ugrabugrálva segítettem ruhát válogatni neki, majd leültünk beszélgetni, mint az igazi testvérek és végül neki is elmondtam az állásom New York-ban.

- Lányok! – nyitott be hirtelen Meda, én pedig reméltem, hogy nem hallotta az előbbi szavaimat. – Csak elfelejtettem mondani, hogy Raina antropológiát tanul, Dani pedig az előkészítő levelezésén művészettörténetet. Jó éjt! – csukta is be az ajtót, mi pedig megkönnyebbülten fújtuk ki a levegőt, Dani megragadta a vállam. 

 

- Minden Toxic részletet tudni akarok!                         

Fourteen Chapter

Sziasztok! 

Sajnálattal kell bejelentenem, hogy innentől szerintem hetente egy fejezet várható tőlem, ha lesz időm, akkor előbb hozom őket. Beszedtem pár rosszabb jegyet és nem akarom a felvételi előtt lerontani az átlagom, sajnálom. Viszont, most itt vagyok és jó olvasást kívánok! 

Ui.: Hoznék egy rövid ajánlót Leiner Laura - Bábel című könyvéről egy barátnőm kérésére. :) Most olvastam, nem lesz nehéz írnom róla és előre megígérem, hogy nem csinálok rendszert ebből a nem a bloghoz tartozó dolgok hozásáról. 

Író: Leiner Laura

Cím: Bábel

Sztori: Bábel. A legnagyobb nyári zenei fesztivál, valahol Pápa mellett. Mi lehet jobb annál, mint tizenhét évesen, életedben először, egy hetet eltölteni itt a barátaiddal? A zárónapi koncert a Red Hot Chili Peppersé, és Zsófi többek között azért érkezik, hogy találkozhasson Anthony Kiedisszel. Na de addig még sok minden történik vele, Napsival, Abdullal, Hipóval és Szaszával az Európa, Ázsia, Afrika és Ausztrália színpad körül… Bábel. Ha voltál már fesztiválon, azért fogod szeretni, ha még nem voltál, azért.

Személyes vélemény: Nekem, teljesen őszintén, nagyon tetszett. Az SzJG-t már olvastam Laurától, így végül ebbe is belevágtam, bevallom, kétségekkel. Kellemesen csalódtam. A barátnőmnek felolvastam pár részletet, azóta mindketten fesztiválra akarunk menni. 

Történet szerintem: Maga a fesztivál hangulata nekem nagyon lejött, teljesen  jól lehetett érezni, ahogy - Bábelesen fogalmazva - az idő a fesztiválon lassabban telik, mint amúgy. Nagyon tetszett, hogy a hat napos bulizás és minden más ilyen részletesen le van írva, szinte az ember mondhatja, mintha több hónapról lenne szó. Pedig csak 6 nap. Épp ezért volt furcsa, hogy Zsófinak végül körülbelül 25 perc alatt változik meg a véleménye a szerelemről és egyik-napról a másikra elmúlik egy másik személy iránti fellángolás. 

Abszolút olyan fordulatos, hogy komolyan gondolkozva sikerült csak előbb tippelnem, hogy kivel jön végül össze a főszereplő. 

Szereplők: Latter Zsófia, Kiss Szabolcs 'Szasza', Herczeg Napsugár 'Napsi', Kocsis Márton 'Hipó', Abdul Farouk, Herczeg Boldizsár 'Boldi', Németh Kolos és még sok mindenki. :) 

Összességében: Nekem nagyon bejött, így 10/10. <3 Love Szasza!

____________________________________________

John Lennon - Woman

TIZENNEGYEDIK FEJEZET - FILMBEILLŐ PILLANATOK

A régi temetőben lerogytam egy sír tövébe és fájdalmas, ámde tehetetlen düh uralkodott el rajtam. Utáltam magamban ezt az egészet. Fájt rá gondolnom, pedig nem tudtam másra koncentrálni, most, hogy így önszántamból feltéptem a sebeim. Hivatalosan is szánalmas vagyok. 

Már sötétedett is, mikor hajlandó voltam elindulni a régi temetőből. Most jöttem csak rá, hogy mekkora utat tettem meg önkívületi állapotomban, így hogy visszafele kell gyalogolnom, ráadásul sötét is van. A lábam már fájt és legnagyobb bánatomra az eső is kegyetlenül elkezdett csöpögni. Eszembe jutott, hogy van valahol egy rövidebb út, de a fene megy arra iylen sötétben, hisz az orromig nem látok el.

Az eső egyre jobban esett, egyre jobban sötétedett, rajtam pedig eluralkodott a félelem. Hogy a francba jutok haza így, ha azt sem tudom, merre van a haza?!

*Sebastian szemszöge*

Über idegesen vágtam földhöz a poharat, amiből nem az első vodkát ittam. Régóta kulcsom van apám bárszekrényéhez és most nem fogtam vissza magamat. Annyira dühös voltam e miatt az egész Raina dolog miatt, legszívesebben kocsiba ülnék és elmondanám neki, hogy nem hagytam volna elmenni, de már késő. Az Alpokban rá kellett jönnöm, már akkor, hogy mennyire különleges személyiség és ezzel az jár, hogy borzasztóan kiszámíthatatlan. Egy másik lány nyilván sírva haza rohanna és estig tömné magába a sütit, hisz elég lányt dobtam ki ahhoz, hogy ezt tudjam. De miután Fabray egészen más tészta, ötletem nem volt hova a francba mehetett el. Idegesen kaptam a fülemhez a telefont és kikerestem a telefon mellett elhelyezett kiskönyvünkből Fabray-ék számát. Jó ideig idegölően csengett, aztán végre felvették.

- Halló? – szólt bele unottan Danielle, Raina húga. Égnek emeltem a tekintetem, előre tudtam ez nehéz beszélgetés lesz.

- Danielle, itt Sebastian Kydd! – hadartam el és folytattam volna, de közbeszólt.

- Raina nincs itt! Szia S…

- Le ne merészeld tenni! – szóltam bele keményen, a pia bizony megtette a hatását, ahogy az is, hogy Raina csak úgy elment. – Add légy szíves Medát!

- Ó, szóval Medára vagy kíváncsi – szólt bele gúnyosan telefonba. – Sajnálom, de nem elérhető! – kuncogott idegesítően. – De nyugodtan átadom az üzenetedet!

- A pokolba is, Raina eltűnt, azonnal add oda neki a telefont – csattantam fel mérgesen, mire ő megszeppenten hallgatott el, majd dünnyögött és a következő pillanatban Meda csicsergése vette át a süket kagylót.

- Szervusz Sebastian! Minden rendben? – kérdezte némileg aggódóan.

- Rainával összevesztünk és fogalmam sincs hol kellene keresni! – még mindig a pia hatása alatt voltam, mégis tisztán próbáltam gondolkodni.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem tudod, hol van Raina? – hangja ijesztően magasra csúszott, félő volt, hogy megsüketülök. – Mi a francon tudtatok ti így összeveszni? Főleg, hogy Raina idegrendszere nyár óta labilis! – idegölően sipákolt, már eltartottam a fülemtől a kagylót, annyira kiborultam, meg amúgy is. Senki nem tud ma normálisan válaszolni?! 

- Csak azt akarom megtudni, hova megy, ha ideges és szomorú! – válaszoltam elveszetten és gyűlöltem magam, amiért hagytam őt elmenni.

- Annyi hely van, Sebastian, nem tudom elképzelni… - sóhajtott lemondóan. – Mi történt?

- Szakítottunk, vagyis nem, csak összevesztünk, vagy mit tudom én! – válaszoltam elkínzottan és idegesen levágtam a kagylót. 

Felvettem a kabátomat, beültem a kocsiba és elkezdtem járni az utcákat. Néha-néha megkérdeztem egy-két járókelőt, hogy nem látták-e Rainát. A személyleírás nem kellett, mindenki ismerte őt. Eltelt már két óra biztosan, mikor kikötöttem a temetőnél. Senki nem volt ott, így kicsit rémisztőnek hatott a hely, de már ez sem érdekelt. A vodka majdnem annyira kikezdett, mint az aggódás. A sok, ápolt síremlék közt járkálva akaratlanul is felfigyeltem a Fabray szülőkére. Egyszerű volt és egy hatalmas csokor virított rajta. Mellette valami apró ezüst tárgyacska csillogott és fel véltem fedezni, hogy az a valami Raina egyik hajcsatja, amit így utólag belegondolva, ma is viselt. Szóval járt itt, de nyilván nem haza ment. Ó, te jó ég, hol van! 

A csatot belesüllyesztettem a farmer zsebembe és tovább hajtottam az úton a zuhatag felé. Idegesen néztem arról a helyről, ahol múltkor összefutottunk és majdnem beleszédült a vízbe, de nem, itt sem találtam meg.

Innen már ötletem nem volt hova mehetett, lehet már réges-rég hazaért, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy nem. Az erősebbik akaratom azt mondta, hogy még nézzek körül a környéken, hátha. Egy addig számomra ismeretlen úton kezdtem el hajtani, mikor leszakadt az ég és szinte biztos voltam benne, hogy Raina Fabray még valahol ebben az esőben kóvályog. 

Az ablaktörlő egyre jobban járt, már fényszóróval is meg kellett erőltetnem a szemem, hogy lássak valamit a kezdődő sötétségben. Minden azt súgta, hogy menjek vissza, Raina biztos otthon van már, de egyszerűen nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy miattam ment világgá. Hála az égnek a rendőrök még nem kaptak el ittas vezetésért, vagy ha azért nem, akkor gyorshajtásért, mert úgy mentem, mint valami őrült. Épp ezért fordulhatott elő egy szerencsés véletlen…

Lehajtottam valami másik útra és ahogy mentem vagy 100-zal elsuhant mellettem valami. Tutik hogy már képzelődök is. Legnagyobb meglepetésemre valami roncs, régi temető kapujánál kötöttem ki. Kérdem én, miért van ebben a városban ennyi rohadt temető?

*Raina szemszöge*

Az esőnek hála minden ruhám másodpercek alatt átázott, a hajam csapzottan hullott az arcomba, és minden másodpercben azon voltam, hogy lássak valamit, ami valljuk be, erősen lehetetlen volt.

Egyszer csak egy fényszóró húzott el mellettem, vagy 150-el, én ijedten szédültem neki egy fának. Magamban mérgelődve ismételten megigazítottam csurom vizes hajamat, majd meneteltem tovább, remélve, hogy minél előbb olyan helyre érek, ahol van… akármi. Akármi, csak ne ez. Fák, út, fák, fű, fák, ó és az a fényszóró. Szuper!

Ma már ki tudja hányadszorra, de leültem egy olyan helyre, ahova nem szoktak. Sőt, le is feküdtem. Egész egyszerűen kinyúltam az úttesten és nem érdekelt, hogy vizes vagyok, hogy az út vizes, vagy, hogy az a nagyon kedves fényszóró elüthet. Elegem volt mindenből, amihez köthető valami féle szabály. Legfőképp abból volt elegem, hogy én addig azokat a szabályokat be is tartottam. Annyira nehéz ebben a szabályokkal teli világban élni. Apró fintorba ráncolódott az orrom. Nem fogadom meg, hogy innentől kezdve szabályok nélkül élek, mert ilyen szó szerinti fejmosás után rá kellett jönnöm, hogy amiket eddig megígértem magamnak, soha nem tartottam meg. Amúgy sem, de most meg főleg nem. Mondjuk, nem tudom Diva mit fog szólni egy tüdőgyulladásos modellhez, mert az fix, hogy kegyetlenül megfáztam. 

- Pff… Rohadtul unom magam – morogtam, majd fetrengtem egy kicsit és dülöngélve felkeltem és folytattam az utam. Remélem hazafelé indultam el és nem… mit tudom én merre, csak haza akarok érni.

Az a kocsi, ami az előbb is elment mellettem, ismét le szándékozott taszítani az útról. Gondoltam, hogy mielőbb visszafordul, nyilván eltévedt, hisz abba az irányba csak a régi városrész van, ami annyira elhagyatott, hogy csak hírből hallottunk róla. 

Azonban meglepetésemre a kocsi egy tíz méterre tőlem, csikorogva lefékezett és egy alak szállt ki belőle. Akkora sötétség volt, hogy csak a körvonalát láttam, de elképzelni nem tudtam miért száll ki valaki az este közepén szakadó esőben a meleg, védelmet nyújtó autóból. Remélem, nem miattam. 

Mintha egy ideig hezitált volna, én pedig megkövülten álltam egy helyben, míg nem elindult felém. Közelebb érve egyre ismerősebbé vált, de csak a hangja segített biztossá tenni a feltételezésemet.

- Raina? – kérdezte reménykedve Sebastian. Döbbenten pislogtam rá és bele sem mertem gondolni, hogy mit keres erre. 

Nem tudom, hogy én öleltem meg őt, vagy ő engem, nem is számított. Úgy szorítottam Sebastian-t, mintha az életem függne tőle. Abban az egy pillanatban megmentőnek tűnt a feltűnése, de a varázs hamar elszállt.

- Hogy a francba keveredtél te ide? – kérdeztük egymástól szinte egyszerre. Ajkán mosoly játszadozott, de engem nem nyugtatott meg különösebben a jelenléte. – Miattad vagyok itt – suttogtam lehangolóan, majd kibújtam karjai közül és tovább sétáltam az út szélén, mintha nem is történt volna semmi. Nem fogom elfelejteni, mit művelt velem délelőtt. Már jóval túlértem a kocsiján, de ő még mindig ugyanott ácsorgott, ledöbbenten. Én csak szedtem a lábaim, mert Sebastian kedvéért sem mondtam le hazajutási terveimről. Vagy csak megint kifekszek az út közepén. Kit is érdekel az már. Lefordultam a kanyarban, ahol véleményeim szerint kellett, így nem láttam már Sebastiant és a kocsiját. Viszont akkor is követtek. Csak azért sem álltam félre, hanem megfordultam és szemben álltam az ismerős fényszórókkal. Nem láttam Sebastiant, de sejtettem hol van, így egyenesen arra néztem, méghozzá elég csúnyán.

Ő újfenten kiszállt az autóból. 

- Egy barom vagyok – közölte velem a számomra délelőttől nyilvánvaló tényt.

- Az vagy – értettem nem túl kedvesen egyet, de már semmi kedvem nem volt jópofizni.

- Hagytam, hogy szakítsunk, holott nem komolyan gondoltam. De ha nem vagy hajlandó megbocsátani, akkor is hazaviszlek, mert már jó pár órája kereslek és valószínűleg az otthoniak is aggódnak, mert beszéltem velük – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, de az első mondata jobban felhívta a figyelmem magára.

- Szóval nem gondoltad komolyan, Kydd? – kérdően felhúztam a szemöldököm és némileg érdeklődve néztem rá. 

- Ha Kydd-nek hívsz, akkor annyira nem haragudhatsz, Fabray – utánozta hangsúlyom. Megtört a jég. Szakadó esőben, átfagyva felkuncogtam és odamentem a motorháztetőnek támaszkodó Sebastianhoz.

- Kelleni fog néhány virágcsokor, mert nem felejtek – mondtam viccelődve. – De komolyra fordítva a szót. Nem fogom hosszútávon elviselni, ha nem bízol bennem. A bizalom érdem. Nem tudom csak úgy, egyszerűen megadni neked. Ha te nem hiszel a döntéseimben, akkor az én bizalmam is hiábavaló – néztem mélyen a szemébe. 

- Ígérem – suttogta a fülembe, majd megragadta a derekam és közel húzott magához. – Béke? – kérdeztem és ismét csillogott a szemében a játékos fény. Bólintottam. – Én már rohadtul fázom, te nem? – kérdezte halovány vigyorral. 

És akkor hirtelen minden megváltozott körülöttem. A levegő felforrósodott, na persze nem szélsőséges időjárás változásról volt szó, hanem egész egyszerűen Sebastian fordított a helyzetünkön és felültetve engem a motorháztetőre, megcsókolt. Ha nem rólunk lett volna szó, azt mondanám, hogy igazi filmbe illő jelenet lett volna.