Seventeen Chapter

Sziasztok! 

Nagyon röstellem, hogy késtem a fejezettel, de irtózatosan beteg lettem és egész nap az ágyat nyomom. De most itt van és mindenkinek szívből kívánok mindenkinek jó olvasást! xx

Lana Del Rey - Young and beautiful

TIZENHETEDIK FEJEZET - ÉDES KIS BOLOND

A kezemben görcsösen szorongattam a naplómat és egy tollat és elindultam a Central Parkba, nyugalmat remélve. Idegesen rágtam a tollam végét és hirtelen fogalmam sincs, mit írhatnék le. Annyi gondolat volt bennem, és nem tudtam mit kezdeni velük. Máskor tragikusan megfogalmazva közöltem volna a zöld könyvecskével az aktuális problémáimat, de most mégsem voltam képes rá. Nem ment. Nem éreztem át a saját helyzetem, mert még nem fordult velem elő. Azt hittem, ennél több csalódás már nem is létezik a világon, hisz velem már lassan minden megtörtént, most még is újabb megbántási módszer került a tág repertoáromba. Elegem volt. 

Megláttam egy közeli villanyoszlopon egy hirdetést. Nem akármilyet. A nyomtatott lap hatalmas betűkkel hirdette, hogy Davina és Joseph Phillips otthonában hatalmas flapper partit tartanak, amit először nem teljesen értettem. Aztán mikor közelebb mentem elolvasni az apró betűs részt, megtudtam, hogy „20-as évek” a téma. Leszedtem a villanyoszlopról és a lakásunkig szaladtam vele.

- Van charleston ruhád? – kiáltottam be a házba, amint beestem az ajtón. 

 *

Este majd megfagytam, mert a sietségben otthon hagytam a kabátom. Csak egy vékony stóla volt rajtam. Természetesen Danielle nem, ezért ő kényelmesen sétálgatott mellettem, míg én ugrabugráltam. A homlokomra egy csillogó kövekkel kirakott fejpánt lógott, amitökéletesen illet a sötétkék táncos ruhámhoz. A lábamon elegáns cipellő virított, de minderről el kell árulnom: Divától kértem kölcsön őket. Amint hazaértem és Dani is beleegyezett a partiba, ami szó szerint azt hirdette, hogy bárki mehet. 

Ezután szaladtam el a főnökömhöz, akinek tetszett az ötlet, hogy a következő számba legyen szó a 20-as évekről és jól leszidott, amiért nem szóltam, hogy New York-ba jövök. Hiába próbáltam magyarázni, hogy nem a fotózásokról van szó, már nem hallgatott meg, hanem Noah gondjaira bízott, aki lelkesen vállalta a szerinte kihívó feladatot, miszerint nekem és a húgomnak keressen régi táncos ruhákat. Nos, ő tudja. 

Épp ezért haladtunk a zsivajt követően valami hatalmas kertes házhoz, amiből itt New York-ban nem sok akadt. Különleges volt, fénnyel teli és nem tudta az ember merre pillantson. Ahogy beértünk a kapun, azonnal elöntött a meleg, hiszen mindenhonnan áradt a jó idő. Úgy mintha a kaput átlépve egy másik világba kerülne az ember. 

Az események egymást követték, a pincérek pezsgőt szolgáltak fel, percről percre tűntek el a szemem elől, újabb tálcáért indulva. Beljebb a kertben volt még egy kapu, ahol néhány ember a vendégeket próbálta köszönteni. Dani az első másodpercben eltűnt a szemem elől, de nem foglalkoztam vele, mert abban a pillanatban érettebbnek tűnt nálam. Sokkal, de sokkal felnőttebbnek, mint én valaha. Gyönyörű halvány rózsaszín ruhája körülette lebegett, ahogy körbe-körbeforgott a forgatag közepén. Annyira gyönyörű volt, haja feltűzve egyik oldalt, belőle egy tollas fejdísz kandikált ki. Levetette undok stílusát és végig mosolygott. Vidám volt, elsöprő. Ilyennek kellett lennie. Fiatalnak és gyönyörűnek. Gyönyörűnek és bolondnak. Hisz ez a helyes, nem az, amit én teszek.

A baleset óta próbáltam olyan lenni, mint anya volt. Felelősségteljes és legfőképp óvatos. Féltem mindentől, aminek nem ismertem a következményeit. Én nem lehetek már fiatal, szinte soha. Érvágás volt számomra a tragédia, felnőtt akartam lenni, hogy Danielle ne árvuljon el, ehelyett csak rosszat tettem neki azzal, hogy játszottam a nagy testvért. Hogy nem lehettem neki úgy a nővére, ahogy megérdemelte volna. Hogy nem lehettem mellette a koncerteken, amik a nyáron voltak, nem utaztam vele Floridába valami színész miatt, hogy nem támogattam a butaságát, ami a baleset elleni lázadása eredményévé vált. 

Nem szabadultam fel egészen május óta. Hiába volt ott Sebastian, akiről hallani sem akarok. Mert nem tudok. Eljutottam addig a pontig, hogy már a naplómba sem tudok írni egy szót se a címen kívül. Szinte megterveztem a fél jövőmet. Hiába jött közbe a karambol, a terveim nagy részét igyekszem véghezvinni, mert nem merek mást elképzelni. Nem merem azt mondani, hogy modell leszek a jövőben is, hogy elmondom a nagynénémnek. Nem merem az emberek szemébe mondani, hogy korántsem akarok antropológus lenni. Nem merem elmondani, hogy világot akarok látni, hogy csodás dolgokat tehessek, segíthessek másoknak. Nem mondhatom el, milyen az élet, amelyet én terveztem és nem a szüleim halála miatti félelmem. 

Halványlila gőzöm sem volt, kik a házigazdák, de nem is érdekelt. Illedelmesen köszöntem a kapuban állóknak és egy utolsó pillantottam a húgomra. Épp egy pincérfiúval társalgott, de eszemben sem volt elrángatni, hisz mélyen egymás szemébe nézve beszélgettek és bizalmas pillantásokat vetettek egymásra. Máskor régen elcibáltam volna oda, mert nem figyeltem az apró jelekre, amik ebben megakadályozhattak volna. Csak azt láttam magam előtt, hogy szerintem mi a helyes, én mit tartok annak. Annyira szánalmas vagyok! 

Elvettem egy pezsgőt egy tálcáról, ami magasan a tömegben járt, hogy ne törjenek össze a poharak. A párok valami hatalmas téren táncoltak igazi, régi zenére, néhányan ügyesen járták a charleston-t. Nevetve néztem őket és a többi embert is megpróbálta megnézni. Nem az arcukat, hanem mit csinálnak. Rengeteg asztal volt kirakva az udvarra. Körülöttük ültek a nők és a férfiak egyaránt. Hallottam szófoszlányokat a politikáról, a divatról és szépen szólva az utcaszéli nőkről is. 

Mások a házba próbáltak bejutni, ami szintén nyitva volt a kíváncsi látogatók számára. Magamban nevetgélve azon gondolkoztam, hogy vajon a tulajdonosok eltüntették-e az értékes vázákat és képeket. Ebből a jött-ment népségből szinte mindent kinézek. 

Az őrök igaz, csak azokat engedték be, akiken 20-as évekbeli ruhák voltak. Ez a férfiaknál egyszerűbb volt, de a nőknél kevésbé. Volt, akin láttam 40-esbeli terebélyes szoknyákat, amik távol álltak a flapper korszakától, de jól szórakoztam a furcsaságokon. Ami feltűnt az, hogy szinte mindig volt pezsgő a kezemben. Mikor az egyik elfogyott, máris jött egy pincér, elvette a poharam és kicserélte. Nagyon szemfülesek ezek a dolgozók, ebben biztos vagyok. 

Egy idő után egyre jobb kedvem lett, mindig akadt társaságom. Hol idős nénik közé álltam be pletykálkodni, aztán fiatal, 14 év körüli lányok fogtak a köreikbe. Mindenesetre sosem maradtam egyedül, legalábbis látszatra. Mindenki egyedül volt a maga módján. Hozzá tartozott ehhez az egészhez. 

A tömeggel együtt nekem is sikerült benyomulnom a házba, ami még fényűzőbb volt a kertnél. Több párocska indult el settenkedve az emelet felé, nyilván még kiadó hálószobát kerestek, amiből egy ilyen partin nem sok lehetett. Nem merem elképzelni, mi lehetett fent. 

Majdnem megfulladtam bent, de megérte, mert itt is fergeteges hangulat uralkodott. Lehet a pezsgő tette, vagy a düh, ami éreztem, de összeszedtem magam és felültem a zongora tetejére, ami mögött meglepő módon nő ült, nem férfi. Szőke haja felcsavarva oldalra, ruhája neki is tükrözte a parti témáját. Nyakában gyönyörű gyöngysor lógott. 

- Ismered ezt a számot? – kiabáltam a fülébe a hangzavar miatt, majd elmondtam a szám címét.

- Kívülről kellett tudnom az összes húszas évekbeli számot. Énekelj, ha akarsz! – kiabál vissza és odanyújtott egy mikrofont. Biccentettem köszönetképp.

- Énekelni akarok! – suttogtam magam elé, miközben ingadozva felálltam a zongora tetejére. A szöszi lány nagy vigyorral kezdett bele a számba, ami választottam. Én sem tudtam honnan ismerek ilyen zenét, de ismertem és ez pont kapóra jött. 

- Öhm, hát, helló! – szóltam bele a mikrofonba, ami bezengte az egész házat. Mindenki rám figyelt, de nem tántorított el semmi az éneklési szándékomtól. Többen mosolyogtak rám, amit biztatásnak vettem. Ezzel ellentétben sokan fintorogtak, amivel nem foglalkoztam.  – Ez a parti egyszerűen csodás! Nem tudom, hol vannak a házigazdák, de köszönöm a meghívás félét – nevetgéltem. – Ez a szám egyszerűen tükrözi a hangulatom. Zongorás lány, kezdheted! – intettem hátra és amint felhangzottak az akkordok, elkezdtem én isénekelni.

Többen ledöbbentek, ki tudja miért, mások az első pár sor után őrült tapsolásba kezdtek. Jó hangom van. Ezt tudom. És most csillogtatom a tehetségemet egy vadidegen házban, egy fehér versenyzongora tetején, ami mögött a vidám szőke lány ült. Valahol láttam esélyt arra, hogy most én is bolond vagyok. Édes kis bolond, aki élvezi az életet.