Eighteen Chapter

Sziasztok! 

Röstellem a késést, de mint ahogy a másik blogomon is említettem, eléggé elfoglalt voltam, csak ezen a héten írtam 11 (!) dolgozatot, így eléggé kimerültem már. :( De most itt van az új fejezet, amit sajnos hárommal kevesebb feliratkozóm olvas el. Nagyon megdöbbentem, hogy többen is leiratkoztak, de ha ők így döntöttek, rájuk bízom. :) Mindenesetre a többieknek köszönöm a megértésüket! 

Taylor Swift - 22

TIZENNYOLCADIK FEJEZET - ZÜLLÖTT ESTE

Spiccesen meghajoltam a zongorán és azon gondolkodtam, hogy mennyire fog fájni, ha leugrom. Nem kellett, hála a jó égnek.

- Kisasszony, szabad? – kérdezte egy barna hajú srác, aki elegáns fehér öltönyben és nadrágban volt, kiegészítve egy fényes selyemsállal. A zongorához támasztotta a sétabotját és megfogva a derekamat, egész egyszerűen levett a hangszer tetejéről. 

- Jaj, de jó, köszönöm, legalább nem kellett tönkre tenni a csodálatos cipőmet – áradoztam a lábbelimről. Józanon nem lennék ilyen, de most kétségtelenül részeg vagyok, életemben először, de valljuk be, jobban viselem, mint gondoltam volna.

- Valóban szép, de kegyed még szebb! – bókolt és nem akarta elengedni a derekam. 

- Igen, igen, persze! – hitetlenkedtem durcásan. – Nem szeretem, ha szívatnak. Tudod, velem nem lehet szórakozni. Nem vagyok a cicamicád! – sóhajtottam és kitéptem a kezéből magam. Céltudatosan rohantam az emelet felé, arra láttam egy kis menekülési lehetőséget. Remélem, ő még annyira se ismeri a házat, mint én.

- Hé! – kiáltott utánam, de nem zavartattam magam. Felbaktattam a lépcsőn és közben levettem a cipőm is. Ahogy felértem, az egyik folyosó jobbra le volt zárva, érhető módon én átléptem a kordont és arra sétálgattam tovább, teljes sötétségben. 

- Woke up this morning, i got one dress left – énekelgettem magamban a számot, amit a zongorán is előadtam. – Bank man say i ain’t never… - közben pörögtem-forogtam és össze-vissza lépkedve, botladozva estem-keltem. Nekivágódtam a falnak, ahova végül nevetgélve leültem. Aztán felálltam és tovább mászkáltam, de hamar felmondták a szolgálatot a lábaim. Sikongatva vihogtam, majd térden mászva mentem a folyosó végéhez, ahol hatalmas ajtó terpeszkedett, beterítette a keskeny folyosó végét. Ennek az lett a következménye, hogy a parkettán lévő szálkák fennakadtak a harisnyámon, ami ezer helyen felfutottak a szemek, és az egész harisnya elszakadt. Nem túlzottan zavart, hogy őszinte legyek. A stólámat félúton lecsúsztattam a vállamról és ott hagytam a földön. A fejpántom a lépéseim és eséseim ritmusára csapódott a homlokomhoz, a nyakamban csörgött az a hatalmas gyémánt nyaklánc, amivel Noah megajándékozott – szó szerint, ugyanis nekem adta. Nem mintha annyira tetszene. A táskámat a kezemben szorongattam. 

Az ajtót egy határozatlan mozdulattal belöktem. Bent egy fiatal srác épp az ingjét gombolta ki. Zakója ott hevert egy hatalmas bőrkanapén, a selyemsál az ágy széléről lógott le. Nem is kellett találgatnom kire bukkantam. 

- Ilyen nincs! – nyafogtam, de azért beléptem a szobába. Tágas volt, királyi. Hatalmas ággyal, hatalmas kanapéval, hatalmas ablakkal, szőnyeggel, ajtóval. Monumentális, na!

- Á, hiszti királylány! A kordon számodra láthatatlan? – kérdezte kissé szarkasztikusan, de azért közelebb jött. Basszus, bomba jól néz ki! De nekem van barátom. Vagyis, épp most csal meg. Vörös? Ki vörös, akit ismerek? Missy! Most komolyan Missy-vel csal meg? De csak Missy vörös a környezetemben. De lehet, hogy nem odavalósi a lány. Akkor is, megcsal!  

- Na, ide figyelj szépfiú! – böktem rá, majd mindenfajta engedély nélkül levágódtam a kanapéra. – Te most egy nagyon is spicces kislánnyal beszélgetsz, aki az előbb egy zongora tetején szórakozott egy szöszivel, mármint egy lánnyal, aztán rojtosra szaggatta a harisnyáját a padlón – magyaráztam, aztán lerántottam magam mellé a kissé megilletődött fiút. 

- Tényleg spicces vagy drágám! – mosolyodott el, majd magához vett egy üveg whiskyt a dohányzóasztalról. – De ez nem ad okot arra, hogy lezárt helyekre tegyed be a lábad! – jelentette ki a szerinte helyes dolgokat.

- Pont előled menekültem! Amúgy hogy értél ide előbb? Mármint az tudom, hogy én össze-vissza estem, de mégis… - motyogtam magam elé.

- Titkos ajtó! – bökött egy félrehajtott falikárpit felé. Az mögött – amennyit én láttam – egy járat volt.

- Jé, észre sem vettem – mondtam, majd leszedtem a fejemről és a nyakamból az ékszereket.

- Azért titkos, hogy ne vedd észre! – fogta nevetve a fejét.

- Tényleg – gondolkoztam el. – Ez mennyire logikus – bólogattam. – Visszatérve, vagy húzod az agyam, vagy teszel is valamit… értem – mondtam halkan, a mondat végét a fülébe suttogtam.

Felém fordította a fejét és lassan megcsókolt, majd mégis elhajolt tőlem.

- Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva és elterpeszkedtem a kényelmes ülőalkalmatosságon.

- Nem tudom a neved és tök részeg vagy. Ezt nem akarnám kihasználni – magyarázta, de ő sem volt biztos a mondandójában. – Mi is a neved, királylány? 

- Most komolyan rám ragadt a királylányozás? – kérdezte durcásan, de nem sértődtem meg. – Raina vagyok, az egyetlen és csodálatos Raina Fabray – tártam szét a kezem és nagy vigyorral fordultam felé.

- Akkor te vagy az új toxicos lány. Anyám a floridai lap főszerkesztője – mosolyodott el. – Jay Philips, ahogy tetszik – mondta, majd újra megcsókolt.

Végül fogalmam sem volt, hol, mikor, de az egész éjszakát végig csókolóztam Jay Philips-szel, aki számomra egy vadidegen srác volt, akivel egy olyan partin találkoztam, ahol mindenki fura ruhákban járt és táncolt és én épp olyan részegre ittam magam méregdrága pezsgővel, hogy oltári nagy hülyeségeket csináljak. És ezzel nem voltam egyedül. 

*Danielle szemszöge*

Reggel nagyot nyújtózva keltem fel egy vadidegen szobában. Annyit meg tudtam állapítani, hogy még abban a házban vagyok, ahol tegnap voltam. Hírből hallottam, hogy Raina egy zongora tetején énekelt és táncikált, és ezen meg sem lepődök. Én is sorra egymás után fogyasztottam a pezsgőket és minimum három pincérrel keveredtem viszonyba, akik mind elkérték a levelező címem. Vagyis háromra emlékszem, biztosan.

Egy óriási szobában voltam, teljesen egyedül. A hatalmas óra épp akkor ütötte el a delet. 

- Dél van?! – sikítottam hatalmasat és azonnal elkezdtem kutakodni a cipőm után, aminek egyik darabja az asztalon volt, a másik az ágy alatt.

Miért sikítozok, mikor majdnem mindenki, aki itt maradt a buli után, vagyis még mindig bulizik, alszik, esetleg pihen? Mert két órája otthon kellene lennem, a drága Rainával együtt. Apropó, Raina! Hol van Raina? Tegnap annyit láttam, hogy valami sráccal beszélget a zongoránál és nem sokkal később elrohant az emeletre. Célszerű lenne először azt megtudni, hogy én hol vagyok. Mégis láttam egyszerűbb megoldást.

- Raina Fabray! – ordítottam, ahogy bírtam. Sok szobából álmos fejek bukkantak elő. A célom azonban meglett, ugyanis egy ijedt sikítás hangzott fel valamelyik szobából, ami kétségtelenül a nővéremhez tartozott. 

Odarontottam és kopogás nélkül nyitottam be hozzá. Hozzájuk. Egy félmeztelen srác a kanapéról szemlélte, ahogy a nővérem is a cipőit keresi. Nem nézett ki rosszul, de annyira jól se, hogy lefeküdjön vele az ember. Bár a hallomásból ítélve Raina szépen szólva seggrészeg lehetett.

- Két órája otthon kellene lennünk! – kiabált idegbetegen. – Össze sem pakoltam, nem mentem be a reggeli megbeszélésre és még el kell intézni ezt az egészet Divával – rohangált és végül a táskáját is felkapta. – Örültem Jay, a szerencsének! Viszlát! – azzal nyomott egy csókot a jól kinéző barna hajú srác szájára, majd kilökdösve engem az ajtót elkezdett loholni kifelé. 

- Látlak még? – kiabált Raina után a srác, akit ezek szerint Jay-nek hívnak.  

- Nem hinném, hacsak nem veszed te is a Toxicot – kiabált vissza és már száguldottunk is le a lépcsőn. 

Hazafelé nagy döbbenetemre lecsapott ránk egy csapat paparazzi, akik előszeretettel fotózták a szakadt kinézetű Rainát. Én is csak most vettem észre, hogy a harisnyája fel van szakadva a combjáig. Haja kócos volt, ahogy az enyém is, sminkünk mindkettőnknek lefolyt és épp elég botrányosan néztünk ki ahhoz, hogy a friss modell Raina Fabray, a Toxic magazin jövője és az ő húga, aki a hasonmása is lehetne, együtt a címlapra kerüljön és ez által a drága nagynénénk, egyetlen Meda megnyúzzon minket.

- Miss Fabray, mikor került az újsághoz? – kiabált az egyik paparazzi Rainára.

- Raina, mikor lesz a következő fotózása?

- Miss Fabray, mikor érkezett New Yorkba?

- Hol szállt meg?

- Hogy fedezte fel Diva Murray? 

A kérdések egyre záporoztak. Raina nagyon kiborult, de tartotta magát és egyre csak mantraként ismételgette mindenkinek, hogy senkinek nem válaszol. Így pedig bárhogy próbáltunk, nem szabadultunk el.

Egy óra múltán otthon próbáltuk összerámolni a cuccunkat és kiagyalni valami jó kis hazugságot, de valljuk be, nem tudtunk mit kitalálni. Ekkora dugó még New York-ban sincs, hogy három órát késsünk!

- Nem, nincs mese, muszáj mondanunk valamit! – sóhajtottam.

- Ugye tudod, hogy a következő vonat New Orleans-ba egy óra múlva indul? – kérdezte Raina és magára rángatta a csizmáját. – Arra odaérünk, de addig fel kell vennünk a telefont is – jelentette ki és a folyton zörgő tárgyra bökött.

- Na igen! – helyeseltem.

*

Amikor kiértünk az állomásra már túl voltunk egy rakat kiabáláson és ismét elragadtak minket a lesifotósok, akik szüntelenül Rainát akarták. Kétség sem fér hozzá, hogy oltári nagy bajban vagyunk. 

Holnap minden újság a mi képeinkkel lesz kitapétázva, leginkább a napilapok, amiket Meda is előszeretettel olvas. Raina ki tudja mit csinált éjszaka azzal a Jay gyerekkel, de az biztos, hogy nem sakkoztak. Holnap találkoznia kell Sebastiannal, aki átverte. Tudok a vörösről, hallottam a beszélgetést. Lehet, hogy kvittek, de egy ilyen kapcsolatban, mint amilyen az övék, elég nagy érvágás egy ilyen ballépés mindkettejük részéről. Tuti szikrázni fog köztük a levegő, de nem a szerelmes módon. Persze mindez csak akkor érvényes, ha megérjük a holnapot és Meda néni nem fejez le minket azonnal, mihelyst leszálltunk a vonatról.