Thirteen Chapter

Sziasztok! 

Nagyon sajnálom, hogy késtem, de gyerekek, mégis csak szünet volt/van! :) Remélem azért örültök, hogy itt van az új fejezet, szám szerint a 13. Nagy szívvel küldöm minden kedves olvasómnak! 

Ui.: Azt hiszem innentől megpróbálom ezeket a bejegyzéseket mentesíteni az általam készített fejlécektől, de ezt az egyet még szeretném megmutatni, ugyanis ez rendelésre készült. Akinek van ideje, pillantson be, Harry Potteres történetről van szó! 

Ui2.: Nem tudom miért jelez a blogspot 23 rendszeres, hiszen csak 20 van, aminek, hogy is mondjam, iszonyatosan örülök! <3 Köszönöm! 

Rachelle and the magical world

_____________________________________________________

Gary Jules - Mad World

TIZENHARMADIK FEJEZET - MÁJUS  

1984. május 12.

Utolsó simításként lazán beletúrtam a hajamba és megigazítottam a ruhám. Álszent mosollyal néztem magamra a tükörben, majd elindultam le az emeletről. Messziről érezni lehetett az ünnepi ebéd illatait, de én nem foglalkoztam ezzel. A barátaim számítottak a jelenlétemre az évzáró bulin. Igaz még hátra van csaknem egy hónap, de mivel sok érettségiző is benne van a parti megszervezésében, ezért rájuk való tekintettel előbbre tettük, hogy később még tudjanak készülni.

Anya meglepődötten lesett ki a konyhaajtóból. Kezében fakanál, köténye csurom liszt volt.

- Hova készülsz kislányom? – kérdezte, érdeklődően húzta fel a szemöldökét. Undokon megrántottam a vállam.

- Ahogy már eddig is elmondtam jó sokszor: évzáró buliba. Sietek, Thory-ék már tuti várnak rám – intettem az ajtó felé, de anya megakadályozott. Elkapta a csuklóm és nagyon dühösen meredt rám barna szemeivel.

- Családi ebéd van, Raina! A nagyiék csak emiatt utaztak el hozzánk! – csattant fel mérgesen. A hangjára Meda és apa is kinézett a konyhából. Apa furcsállva mért végig, hisz nem éppen anya családi ebédjéhez voltam öltözve. Fekete, feszülős leggings, feszülős fekete felső és egy tipikus fekete magassarkú. A kezemben a kardigánom volt, az oldalamon Meda néni kígyóbőr táskája. – Már megbeszéltük, hogy nem mész el arra a bulira!

- Anyádnak igaza van, Raina, nem mehetsz el! – helyeselt apám is, de engem ez olyan szinten hidegen hagyott, hogy elmondani nem lehet. Meda nem szólt egy szót sem, csak beletörődve bólintott nekem. Ezután visszament a konyhába, szinte biztos voltam benne, hogy nem akarja látni az elkövetkezendőket. 

- De elmegyek, mert én vagyok az egyik főszervező! – mondtam ridegen és már el is indultam az ajtó felé. Apám utánam kapott, de nem ért el. 

- Karolina Fabray, azonnal gyere vissza! – kiabált velem anya, és még utolért a kertkapuban. Sejtésem beigazolódott, miszerint Thory-ék már vártak, de szerencsére jó messze parkoltak a háztól, így nem láthatták azt, amit én éreztem. Anyám hatalmas pofont kevert le nekem, beleszédültem. Szeme tele volt könnyel, és tette ellenére könyörgött nekem, hogy menjek vissza a házba. Én azonban kitéptem magam a szorításából és sebesen odaszaladtam a kék cabrióhoz. Beugrottam Leah és Winter mellé, majd előszedve a púdert a táskámból, megpróbáltam elfedni a rajtam éktelenkedő vörös foltot. Ezután átadtam maga a buli hangulatnak és elfogadtam a hátranyújtott pezsgős üvegeket, viszont berúgni nem szándékoztam.

Már jócskán kiértünk a városból, túl a hídon, meg a vízesésen, de még mindig mentünk, mert a régi, kihalt temető volt a cél. Gyűlölök oda menni, mert a hely maga iszonyatosan hátborzongató, és ráadásként még lepukkant is, de mivel a többség azt szavazta meg, ezért ott tartjuk a bulit. Nekem, mint az egyik főszervezőnek, nem a helyszín választása lett a dolgom, hanem a kaja-pia beszerzés intézése.

A régi temetőhöz már közel értünk. Itt jócskán hűvösebb volt, habár májusban ez elég meglepő, de felkaptam a kardigánom. A fák itt mindenfajta napfényt eltakartak, és bár a nyár küszöbén jártunk, nekem abszolút nem volt melegem. 

Thory betolt a temetőkapun, ami már lassan kidőlt a helyéről. Hegyes oszlopok álltak ki a földből, a sírköveken kivehetetlen szövegek voltak, volt ami nem is a mi nyelvünkön íródott, így arra mertem következtetni, hogy már lehetnek több évtizedesek is. A közelükben elhelyezkedő szobrok üveges tekintetükkel meredten bámultak ránk, engem pedig kirázott a hideg ettől a környezettől. 

A buli nem itt a temető elején volt, hanem a legvégén, az egyik felsőbb éves őseinek kriptájánál. Páran már ideérkeztek, hogy berendezzék. A cuccok, vagyis a kaja és a pia Thory csomagtartójából keveredett elő. Minden rendelést és pénzügyet velem csináltattak, így nem eshetett hiba a dolgokban. Pár erősebb srác visszakísérte Thoryt a kocsihoz, hogy egyúttal be is hozzák a dolgokat. Egyben biztos voltam: hogy én abba a kriptába be nem teszem a buli folyamán a lábam, ezért inkább hoztam magammal egy üveg vizet, meg egy szendvicset.

Asztalok sorakoztak már a völgyben, a sírok mellett, itt találtam meg Masont, amint épp Dean-nel és a haverjaival dumál. Mosolyova szaladtam oda hozzájuk és belevetettem magam Mason nyakába.

- Raina! Jó látni! – köszöntött kedvesen, majd letett a földre. Engem Winter követett, majd utána Leah rohamozta le szerencsétlen srácot. Dean röhögve tárta ki a kezeit nekem, én pedig kacagva öleltem meg őt. Jó haverok vagyunk, kiskorunk óta ismerjük egymást, ő a főtéri étterem vezetőjének a fia. 

- Raina Fabray, az ártatlan angyalka! – ölelése közben a keze a fenekemre tévedt, de ez felett most szemet hunytam, hisz ismerve Dean-t ez nem meglepő, főleg, hogy érezni rajta már egy-két vodka szagát. – Remélem, kicsi szívem, intéztél jó néhány üveg whiskyt, hogy ne sértődjek meg rád! – nevetett, én pedig csak bólintottam, hogy igen, intéztem whiskyt és még sok mindenfajta erős, alkoholos italt, közkívánatra.

*

A kripta falának támaszkodtam, bár nem volt kellemes érzés, alig találtam olyan felületet, amit még ne lepett volna be a pókháló. Mellettem már mindenki lerészegedett, a vicc pedig az volt, hogy Thory, akivel elvileg nekem és Leah-éknak is haza kéne mennie, már rég eltűnt egy végzőssel valahol az erdőben. Sissy, Thory legjobb barátnője pedig már a második üveg whiskyt végzi ki, teljesen egyedül, így már nem akadt olyan a környezetemben, akiben megbíztam volna annyira, hogy be merjek ülni mellé az autóba. Én pedig, nagy sajnálatomra nem tudtam vezetni.

Idegesen pattantam föl, mikor láttam, hogy velem már senki nem foglalkozik. Egyszer csak egy kéz hátulról megragadott és egy piaszagú valaki bele akart csókolni a nyakamba. Ügyesen gyomorszájon vertem, de ez sem állította meg semmiben. Elkeseredettségemben, már arra gondoltam mennyivel egyszerűbb lett volna otthon maradnom. 

Egyszer csak az „ölelő kezek” eltűntek a derekamról és a helyét átvette egy támogató vállátkarolás, de már ez sem tudott meghatni. Egy eléggé becsípett Dean pillantott rám, a földön egy vérző orrú harmadikos fetrengett, nyilván Dean húzott be neki.

- Raina baba, jól vagy? – kérdezte és elkezdte leellenőrizgetni rajtam, nem lett-e bajom. Elegem volt ebből az egész temető baromságból, így mérgesen ráztam le Dean-t és elindultam a bejárat felé, vagyis amerre sejtettem. Eközben előkaptam a telefonom, és tárcsáztam az otthoni számot. Sírtam a tehetetlenségemen, és elhatároztam, hogy bocsánatot fogok kérni otthon holnap délelőtt, amint felkeltem, mert így hajnali egy tájékán már azon is csodálkoztam, hogy nem tévedek el. 

Amint a többiektől távolabb értem, elkezdtem futni. Néha orra buktam vagy elestem, már sajgott mindenem. Alig vártam, hogy anyáék felvegyék a telefont.

- Tessék? – anyukám álmos hangja felébresztette bennem a túlélő ösztönt. Gyorsan elhadartam neki a helyzetet, hogy elegem van, és könyörgöm, jöjjenek értem. – Azonnal ott vagyunk Raina! 

Ezután még rohantam, mert éreztem, hogy eltévedtem. Tulajdonképpen a temető túloldalán kötöttem ki. Hatalmasat sikítottam, mikor valami suhanás volt mögöttem, eszeveszett rohanásba kezdtem. A temető felénél ismét elestem, ezúttal a nadrágom is kiszakadt és felhorzsolódott a tenyerem, de felpattantam és rohantam tovább. 

Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, mikor megláttam a temető bejáratát, ahol én is bejöttem. Kiszaladtam rajta és ameddig bírtam még rohantam az úton. Végül leültem az útpadkára és vártam. Nem sokkal később leparkolt előttem a szüleim autója. Sebesen bepattantam és hirtelen nem mertem megszólalni. Anya és apa az első ülésekről hátrafordultak és szemrevételezték, hogy minden rendben velem.

Én is megfigyeltem őket. Apu ingje félre volt gombolva, anya blúza lecsúszott a válláról, haja kócos volt. Nyilván siettek ide, szerintem nagyon megijedtek.

Az út csendesen telt egészen a zuhatagig. Nézegettem volna, de semmit nem lehetett látni, még az autó fényszórója is alig segített ezen. Hatalmas köd volt, ezért apa és anya is mérgelődött. Én lehunytam a szemem, iszonyatosan fáradt voltam és még mindig remegtem. 

Az utolsó, amit valaha hallottam az édesanyámtól, egy kétségbeesett kiáltás volt. Az autó hirtelen megpördült, nekem reagálni nem volt időm, mert nem is láttam mi történt. A kocsi kitörte az utat szegélyező korlátokat és egyenesen egy fába hajtott bele, majd felfordult. Láttam, ahogy kitörik a szélvédő és azt, ahogy az édesanyám tesz egy utolsó lélegzetvételt. A testén ezer karcolt, szúrt seb az üveg miatt, szép arcát most vér borította. Apukám még élt, még ha alig is. Fejével erőtlenül az én kitört ablakom felé intett, majd őt is elvitte a végzet. Az egyetlen, ami az én szemem előtt lebegett, az volt, hogyan tudnék kiszabadulni. 

Nem tudtam kikötni magam, egész egyszerűen nem ment, fájt mindenem az ütközéstől. Bár nem vagyok orvos, éreztem, hogy a bordám eltört, a homlokomból vér csordogált és az egyik lábamat nem éreztem teljesen. 

Sírva kiabáltam, hogy segítsenek, eszeveszetten próbáltam kitörni az autóból. Egyszer csak két fényszóró villant a szemembe, majd ehhez motorzúgás társult. Utolsó erőmmel kimásztam a törött ablakon, nem zavart a fájdalom, amit a hasamnál és a hátamnál éreztem. Megpróbáltam felállni, de amint ez megvolt, össze is estem. Mellettem szomorú és kétségbeesett hangok társultak, majd elsötétült előttem a világ. 

A legutolsó emlékképem arról az éjszakáról a ripityára zúzódott autó volt, amiből én csodával határos módon kiszabadultam…

A gondolatok bekúsztak a szemeim elé, hirtelen undorodtam a temetőtől, ahol a szüleim nyugodtak. Felpattantam és úgy rohantam ki onnan, mint aznap este. Azzal a különbséggel, hogy már nem hívhattam a szüleimet, hogy vigyenek haza. Fél év telt el, és én még csak most jöttem rá, hogy mindenről én tehetek. Megálltam, kezemet a homlokomhoz emeltem és még megtaláltam azt a vékonyka heget, amit akkor éjjel a kocsiban szereztem. Minden indulatomat kiadva sikoltottam egyet és remegő dühtől vezérelve rohantam el a régi temetőbe, ahol tavaly májusban elért életem legeslegszörnyűbb fordulópontjához.     

       

Chapter Twelve

Sziasztok! 

Lám, itt az új fejezet, amit legnagyobb reményeim szerint vártatok! :) Jó olvasást! ^^

Ui.: ismét pár munka, eddig még senkinek nem volt ellenére :D 

______________________________________________________

 

 Bon Jovi - Always

TIZENKETTEDIK FEJEZET - A LEGROSSZABB...

Október 27-e, azaz már csak négy nap van hátra Halloween-ig. Hála az égnek, már alig várom. A suliban lévő ünnepségen angyalnak öltözöm, mert mint utólag kiderült kötelező ugyannak öltözni az egész osztálynak. Vagyis a lányok angyalok lesznek, a fiúk ördögök, teljesen érhető módon. Én viszont egy valami nem értek: mi értelme ugyanolyannak lenni?

Húzni kellett egy kalapból, hogy melyik osztály milyen jelmezeket húzzon. Lettek vámpírok és vadászaik, hercegnők és hercegek, tündérek és manók, meg mi angyalok és ördögök, valamint sok más páros. Így arra különösebben nem is készültem. Annál inkább a Diva-féle partira. Pár napja Diva bezsongva keresett, hogy oltári partit szervez a manhattani lakásán és nekem is ott helyem. Én persze azonnal Lillyt tárcsáztam, hisz ő neki is ott a helye. Persze lelkesen fogadta a hívásom és biztosított róla, hogy ott lesz.

Ma mondom el Sebastiannak a dolgot, hogy New York-ba mentem dolgozni, modellkedni és egy kis szerencsével viszontláthat egy világmagazin címlapján. Mondjuk, nem teljesen hittem el, hogy két kezdő, vadonatúj, 16 éves modell lányt a címlapra varázsolhatnak, még Diva sem, de a remény bennem volt, hisz talán nem alaptalanul tette nekem meg Lillynek a szépet.

Lassan ballagtam a kihalt fells rock-i utcákon és rendületlenül törtem a buksim, hogyan is mondjam el Sebastiannak, hogy mi ez az egész. Persze nem mentem semmire. Már napok óta nem alszok, egész pontosan azóta, hogy elhatároztam, hogy elmondom. Most, álmatlan éjszakák sokasága után elszántam magam és úgy éreztem, hogy a legrosszabbra is fel vagyok készülve. Tévedtem.

Bekopogtam Sebastianék hatalmas házának ajtaján és vártam, hogy kinyissák. Azonban a kisfiús vigyor helyett egy hidrogén szőke fej tűnt fel. Furcsállva nézett rám és elég érdekes dolgot kérdezett:

- Te vagy a postás? – elég meglepődött fejet vágtam és belül majd megszakadtam a röhögéstől. Lehet Sebastian mégsem tévedett olyan sokat, mikor kijelentette, hogy egy „sötét, buta libáról” van szó. Furcsállva és undokon mért végig, szerintem nem értette miért készülök meghalni a nevetéstől az új bankbetétjének, Sebastian apjának háza előtt. Még szerencse, hogy Sebastian lepillantott a lépcsőn, így már megnyugodtam.

- Dotty, ő a barátnőm, nem a postás – nézett Sebastian jelentőségteljesen a Barbie babára. – Gyere be Raina! – mondta és egy kedves mozdulattal beinvitált. Lenéző pillantást vetett a szilikon cicára, majd átkarolva a derekam elkezdett az emelet felé húzni. Közben azért volt alkalmam megnézni az előcsarnokot, igen előcsarnokot és a nappali egy részét is, amire Sebastian azt mondta, hogy néha társalgó, vagy teniszpálya is, ha úgy adódik. A szőkeség megvonta a vállát, majd újra a füléhez emelte a telefonkagylót és tovább csacsogott, amit ezelőtt nyilván én zavartam meg.

Kydd betolt a szobájába és ismét levágódott az ágyra, ahogy mindig szokott, akár itthon, akár nálunk.

- Na, mi a helyzet? – kérdezte és lehúzott, hogy adjon egy puszit. Szívmelengető mosolya volt, egyszerűen nem tudtam volna elmondani, vagy esetleg megbántani a modell dologgal.

- Beszélnünk kéne – mondom halkan. Ő kissé megijedt, de egy másodperccel később ugyanolyan mosoly ült az arcán, bár a szeme már csak kevésbé mosolygott.

- Nem így kezdődnek azok a szakítós dumák a nyálas mozifilmek elején? – kérdezte szemtelenül, majd folytatta is. – Apropó mozi! Nem lenne kedved elmenni valamikor valahova?

- De, jó lenne, de előbb szeretném veled megbeszélni azt, amiért jöttem – pillantottam rá komolyan, és ezúttal vette ő is a lapot.

- Miről van szó? – kérdezte halál nyugodtan, de a szeme ismét elárulta: ideges volt. De ha közben halál nyugodt is, akkor inkább úgy fogalmaznék, hogy über ideges.

- Ami azt illeti, pár hete mikor New York-ban jártam, találkoztam egy nővel. Azt mondta, szeretne nekem egy munkát ajánlani – Sebastian várakozóan és immár közömbösen húzta fel a szemöldökét, szinte tudtam, hogy érzi, hogy nem fog neki tetszeni, amit mondok. – A Toxic-nál főszerkesztő és egy modelli állásajánlatot kaptam tőle, amit el is fogadtam – kimondtam, amitől nagyon, nagyon féltem. Szép kék szemei egy minutum alatt váltak egykedvűvé, arca kifejezéstelenné vált és nem szólalt meg.

Percekig vártam, hogy mondjon valamit. Szidjon le, vagy bánom is én, de reagáljon, legalább most az egyszer. Igazából nem is tudtam, hogy miért lenne mérges ezért, de tudtam, hogy az lesz. Óráknak tűnő percek múlva mégis válaszolt. 

- Szóval innentől többet foglak látni magazinokban, mint élőben, ugye? – kérdezte ellenségesen. Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. – Tudom, mert anyám is volt modell és amellett semmire nem maradt ideje. Hogy fogunk találkozni egyáltalán, ha éjjel-nappal New York-ban kell lógnod? Őszintén válaszolj, Raina! – mondta idegesen, ingerülten. 

- Nem tudom, de… - nem fejeztem be a mondatomat, hisz képtelen voltam.

- De mi? Esélyünk sem lesz együtt lenni, mert az ilyen új modellekre rászáll a sajtó, főleg, hogy mostanság nincs cenzúra! A családoddal mi lesz? – olyanokat kérdezett, amikre én sem tudtam a választ, de megpróbáltam megvédeni magam.

- Még kezdő vagyok, nem hiszem, hogy sokszor behívnak vagy valami – suttogtam halkan, de ő csak kényszeredetten mosolygott, gyenge érveimen. Igaza volt, ebbe nem gondoltam bele. Milyen lesz az időbeosztásom, ha „híres” leszek. Meda sokszor hajtogatta, hogy miért nincs állandó barátja: mert a munkáját mindig előrébb helyezte és ezt senki nem tűri hosszútávon. Kismilliószor mondta, hogy nekem mindig maradjon időm arra, akivel foglalkozni akarok, és ebben ne akadályozzon meg a munkám, vagy bármi más. Kár, hogy ez csak most jut eszembe.

- Könyörgöm, Raina! – csattant fel. – 1984-et írunk, és nem 1886-ot. Itt az ilyen üres mondatok már nem jelentenek semmit – szavai iszonyatosan fájtak. Nem hitt abban, amit mondtam neki, nem hitt bennem. Elkeseredve ráztam meg a fejem, felálltam és mindenfajta gondolkodás mondtam ki a legrosszabbat, amire gondolataimmal ellentétben nem készültem fel. 

- Ha ezt így gondolod, akkor szerintem szakítanunk kéne – jelentettem ki hidegen és vártam. Vártam a válaszra, mely talán a feloldozást jelentette, ami soha nem jön el. Ami igazán, végleg eltörte benne ma mécsest, az volt, hogy nem próbált ennek ellent mondani. Nem akadályozta meg, hogy véget vessek a kapcsolatunknak. Nem szólt semmit, én sem. Kinyitottam a szobaajtót és lerohantam a lépcsőn. Mihelyst kiléptem a Kydd házból végleg befejeztem azt, hogy erősnek mutassam magam. Nem csak Sebastiannal kapcsolatban, hanem ezzel az egésszel. A szüleim halála, a húgom gyűlölete és az, hogy mindenki tönkre akar tenni. Miért kellett ez az egész? 

Sírva lépdeltem hazafelé, nem foglalkoztam a szomszédok összesúgásával és furcsa pillantásaival, nyilván már hozzászoktak ahhoz, hogy Raina Fabray valamikor mindig elbőgi magát. Lehet az iskolai esemény, az utca, vagy éppen a szanatórium. Valószínű, már senki nem tart normálisnak. Gyűlölöm, hogy nekem kellett ezeket átélni. 

Gyűlölöm, hogy azt hittem tudok még magamon segíteni. Gyűlölöm, hogy ilyennek kell lennem és nem tudok változni. 

Hirtelen irányt változtattam és a temetőbe rohantam. Közel volt, útba is esett valamennyire. Apámék sírja előtt megállva térdre rogytam és eluralkodott rajtam a ridegség, ami régóta bennem rejtőzött, csak nem engedtem felszínre, mert akkor végleg eltűnne belőlem az élet, ami már így is kimúlóban van. Szürke voltam, mióta történt a baleset.  

Gyűlölöm magam, mert Danielle-nek igaza volt: az én hibám volt…               

Chapter Eleven ~ Award #3 #4

Sziasztok! 

Boldog 23-t! Nekem sajna nem boldog, de azért örülök, mert időközben gazdagodtam hat rendszeres olvasóval és két díjjal, amiket azonnal ki is teszek! A fejezetben feltűnik egy újabb szereplő, aki véleményeim és terveim szerint pozitív lesz. :) Jó olvasást!

Ui: Az új dizájn remélem mindenkinek tetszik, ezt szavazták meg többen. Végül úgy döntöttem, hogy a fejléc nem PNG formátumú lesz, hanem borítós, remélem ez nem probléma. :)   

Az elsőt köszönöm Fancsikának!

Szabályok:
- Írj 11 dolgot magadról!
- Válaszolj 11 kérdésre!
- Írj 11 kérdést!
- Küldd tovább 11 embernek! 

11 dolog rólam:

1. Az új kedvenc sorozatom, vagy a századik a Gyilkos elmék.
2. Tele vagyok kiütésekkel és nagyon zavaróak.
3. Megkaptam az új télikabátom.
4. Naplót vezetek.
5. Lesz halloween-i bulim.
6. Imádom a barátnőm anyukájának tortillaját.
7. Nagyon szeretem a földrajzot.
8. Nincs erőm már díjakat írni, de muszáj. :)
9. Fáradt vagyok és némileg beteg is.
10. Már csak egy van hátra, hálistennek.
11. Itt az utolsó. Épp a Cobra 11 megy.

1. Hány blogot olvasol?
Jelenleg 14-et.
 
2. Az enyémet igen? 
Nem. :)
 
3. legtöbbször milyen blogokat keresel?
Design, kritika, valamint történetes.


4. Mit gondolsz azokról az emberekről, akiknek a Face-en vagy más közösségi portálon nagy a szájuk, de élőben meg sem szólalnak? 
 Szánalmasak.

5. Mi inspirált az írásra?
Egy régi történet, amit a közelmúltban olvastam vissza.
 
6. Ki a kedvenc zenei előadód? 
Jelenleg a Rolling Stones.
 
7. Mit gondolsz a blogodról? 
Hogy megint lila rajta a design.
 
8. Hánykor kelsz általában?
6-kor.
  
9. Melyik színt szereted?
Az összeset.
  
10. Melyik évszak jellemez téged?
Tél.
  
11. Hány órakor válaszoltad meg ezeket?
Fél nyolckor. :)

A második díjat köszönöm Dórinak! :) 
  
1. Mi a kedvenc színed?
Az összeset szeretem.

2. Mit csinálsz a szabadidődben?
Szórakozok, olvasok, írok, szerkesztek és pihenek.

3. Mi a kedvenc számod?
Guns N' Roses: Paradise City

4. Filmek vagy sorozatok?
Sorozatok.

5. Mi a kedvenc könyved?
Harry Potter 1-7.

6. Kutyák vagy cicák?
Kutyák.

7. Mi a véleményed a tetkókról, piercingekről.....?
Szeretem őket. Piercingem nekem is van a fülemben. :)  Tetkót meg szeretnék később.

8. Ki a példaképed?
Marilyn Monroe és Audrey Hepburn.

9. Ha találkozhatnál egy órára valakivel akivel egyébként nem ki lenne az? (akár halott emberrel is)

Apukám keresztapukájával.

10. Melyik volt előbb: a tyúk, vagy a tojás? 
Nem tudom, ezen nem gondolkoztam még.

11. Egy tízes skálán mennyire hülye az előző kérdés?
7-8 biztosan.

________________________________________________

The Beatles - Hard day's night

TIZENEGYEDIK FEJEZET - TOXIC FORGATAG

 

- Mindjárt halloween, én pedig nem is tudom, hogy minek öltözzek! – morogtam magamban mérgesen, amire Danielle-nek egy unott fújtatás volt a válasza. Meda csak mosolygott magában, hogy tartom az éves Fabray hagyományt, miszerint a család beöltözik. Összesen 11 nap volt hátra az ünnepig, ezt pontosan számon tartottam. Sebastian már kimondottan rosszul volt tőlem, hisz állandóan nyaggattam. Egy hét után kezdett megbékélni az őrültségemmel, azóta pedig csak csendesen bólogat, mikor a terveimet mesélem neki. 

Apropó! Épp New Yorkba tartunk. Ennél jobb alkalom nem is adódhatott volna, pont el tudtam intézni Divánál, hogy mára tegye a próbafotózást. Már teljesen be voltam zsongva, hogy mi lesz.

Amint kiszálltunk az autóból egy halk köszönéssel siettem is a Toxic-hoz, vagyis a New Yorki épületéhez. Útközben meg kellett kérdeznem, hogy merre és hogyan, és szerencsémre mindenki értelmesen magyarázta el nekem. Az épület hatalmas volt, sőt monumentális, egész egyszerűen lenyűgöző. Eligazítottam magamon a kissé street style-os szerelésem, majd belöktem a hatalmas üvegajtót. 

By: Anna

Földbe gyökerezett a lábam, mikor megláttam az épület belsejét. A nők a legújabb divat szerint öltözködtek, méregdrága, elegáns válltöméses ruhák voltak rajtuk, kiegészítőik a profi munkát dicsérik, táskáik egyedi tervezésűek voltak, a lábbelik között pedig nem volt két hasonló sem a teremben. Ezzel egyetemben a férfiak is rendkívül ízléses öltönyökben és ingekben dolgoztak, némelyikük nyakkendője pedig már szabályosan mókás volt az egyediségtől. Odamentem a recepciós lányhoz, aki amint meghallotta a nevem felugrott és azonnal Divához ráncigált a legfelső emeletre. 

- Itt végig mész és már ott is vagy! – intett a hatalmas, kétszárnyú ajtót fele kedvesen, majd elköszönve visszaszaladt a helyére. Kissé remegve kopogtam, a túloldalról hangzott a „Szabad!”. Nagy levegőt véve benyitottam, de azonnal tátva maradt a szám. Az iroda, nem meglepő módon, hatalmas volt. Az egész a pasztell árnyalatában tündökölt, az asztal mögött méltóságteljesen ült Diva nagy bőrszékében és beszélgetett egy kissé kopasz és alacsonyabb férfival. Mögötte fal helyett üveg volt és egész New Yorkot be lehetett látni.

- Raina, szívem! – felugrott az asztaltól és szorosan megölelt. Hosszú, szőkésbarna haja betemetett, ahogy visszaöleltem, éreztem finom tapintású selyemszoknyáját, ami szintén haute couture lehetett és megfigyeléseim szerint egy Dior kisestélyi volt. Hozzá extrém színű blézert viselt és erős vörös rúzst. Lenyűgözött.

- Látod, Noah, róla beszéltem! A megtestesült tökéletesség! Ezt a pofit – összeszorította az arcomat és kissé nagymamásan, de felettébb erősen meghúzkodta, miközben az felé a bizonyos Noah felé mutogatott. – Őt akarom a Toxic címlapjára! Noah szólj a másik új modell lánynak, Lilly-nek – parancsolta ki a teremből Noah-t, majd leültetett az íróasztalával szemben. – Lilly egy hete érkezett, de még nem volt fotózása. Te próbafotózást szeretnél, én viszont a címlapra akarlak, ezért eldöntöttem ebben a szent percben, hogy ketten fogtok a címlapra kerülni. Megfelel? Csodálatos! – áradozott és hipersebességgel húzott fel a székből, majd cibált le valami másik terembe, ahol szintén New York-ra lehetett látni. 

Valamit magyarázott néhány férfinak, akik azonnal ugrottak és elkezdték Diva kérése szerint berendezni a termet.

- Végre, Lilly, édesem! – szaladt a betoppanó magas, vékony lány elé, aki kicsit értetlenül nézett körül. Őt is megölelte, majd egy másodperccel később elkezdett valakivel kiabálni, hogy még véletlenül sem lehet azt csinálni, amit mondott. Noah ide terelte hozzám a lányt, Lillyt, aki szerintem fényévekkel szebb volt nálam és hirtelen azt sem tudtam mit keresek itt.

- Szia! – köszönt halkan és kissé megszeppenten. – Lilly Caine vagyok – mutatkozott be és kedvesen nyújtotta a kezét.

- Raina Fabray és nagyon örülök! – ráztam meg a felém nyújtott kezét, majd zavarodottan néztem magam elé.

- Az az igazság, hogy ez az első fotózásom és nagyon izgulok – szólal meg Lilly hirtelen, én pedig rákaptam a tekintetem. – Te már biztos képzett modell vagy, sokszor csináltál ilyet, meg minden, de… - csendre intettem és halovány mosolyra húztam a szám. 

- Én ebben az épületben is először vagyok, nemhogy fotózásokra járjak. Pár hete találkoztam Divával egy butikban és addig még a Toxic-ról is alig hallottam. Képzett modell? Kedves, de nem. Még középiskolás vagyok – válaszoltam és megsimogattam a karját, hogy megnyugodjon. Láthatóan megkönnyebbült, mikor mondtam, hogy nekem is ez lesz az első modelles akármim.

- Ó, ennek nagyon örülök, legalább nem egyedül vagyok. Én is gimis vagyok még, Brooklyn-ban járok suliban, másodikos vagyok – beszélget sokkal felszabadultabban. 

- Te is? Én is idén kezdtem a másodikat! – húzódik széles vigyorra szám és örültem, hogy már találtam egy kedves ismerőst. Lilly szintén vigyorgott. – Szerinted mit akarnak csinálni velünk? – intettem Noah, Diva és egy csapat sminkes és stylist felé. Mókásan megrémült, persze csak viccből.

- Nem tudom, de én egy kicsit félek Divától – súgta oda nekem, amire halkan felnevettem, mert nem akartam felhívni magunkra a figyelmet.

- Ezzel kérlek, nem vagy egyedül! – suttogtam vissza neki.

Ezután még jó ideig csacsogtunk, mindenféle semmiségekről, egész jól összeismerkedtünk.

- Gyertek lányok! – intett nekünk Noah. Összenézve odasétáltunk és átadtuk magunkat a Toxic hatalmas fergetegének… 

*

Két óra, három kiló alapozó, szemfesték, rúzs és egy rakat ruhapróba után nekiálltunk a fotózásnak. Még volt 2 órám, mielőtt indultunk volna haza és nagyon reméltem, hogy addigra végzünk.

- Ne úgy álljatok, hanem oldalasan! – szólt oda nekünk Diva, mi pedig már századjára váltottunk pózt. Lilly és én is már nagyon fáradtak voltuk a hosszútávon való egyhelyben állástól, főleg ezt magassarkúban. Gyönyörű szép hosszú ruhák virítottak rajtunk, apró gyémántokkal kirakva, nyilván egy fél vagyonba kerültek. 

A fotós még kattintott párat, majd hál’ isten bejelentették, hogy végeztünk. A gépből származó tekercset gyorsan előhívták, így meg tudtuk nézni milyenek lettek a képek. Nagyon tetszettek, csodaszépek voltak, persze azért az önbizalomhiány bennünk volt. 

- Ügyesek voltatok, le a kalappal! Megtapsolni a két szépséget! – intett körbe Diva harsogva. Szinte egyszerre pirultunk el és hajtottuk le a fejünket. – Gratulálok lányok! – azzal elkezdtek valami kabátos dolgot kivesézni Noah-val.

A stylistok segítségével levettük a ruhánkat és visszaszaladtunk az öltözőbe. Magamra kaptam az eredeti ruhámat és a csap mellé állva elkezdtem lemosni a rám kent sminkeket és rúzst, ami azzal a meseszép ruhával igazán jól mutatott, de így, hogy visszatértem az átlag Raina kinézethez már furán nézett ki. 

- Nos, lányok! – intett magához bennünket a főszerkesztő. – Ahogy én láttam, javítsatok, ki ha tévedek, de élveztétek, amit csináltok. Épp ezért kérdezem, hogy akkor elvállaljátok-e a munkát? – újra ugyanabba a csapdába estem, mint két hete az iskolafolyosón. Igent mondjak-e vagy sem. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mert ez még csak próba volt, ami igaz bekerül a magazinba, még nem jelent semmit. De ahogy rápillantottam a Lilly-vel közös fotóinkra, rá kellett jönnöm, hogy igaza volt Divának: élveztem, amit csinálok. Tetszett, ahogy csak velem foglalkoztak, minden szavamat figyelembe vették és hogy máris kiemelkedő tehetségként kezeltek. Jól esett és épp ezért szántam rá magam, hogy bólintsak. Otthon már úgyis csak a keserűség maradt nekem a megmaradt családomon, a barátaimon és Sebastianon kívül, így miért ne mehetnék bele? Medának előbb-utóbb úgyis elmondom, mert joga van róla tudni, csak nem most, mikor még kezdetleges ez az egész. 

Lilly felbátorodva rajtam, szintén bólintott. Diva arca a szokásosnál is jobban felragyogott és hatalmas ölelésben részesített minket. 

- Majd hívlak titeket a következő fotózás és az első fizetés kapcsán! Szerintem így kezdetben, tökéletesen mutattok egymás mellett, így ez marad egy darabig, remélem, nem bánjátok – nemet intettünk, mert tényleg jó volt Lilly-vel dolgozni, annak ellenére, hogy most találkozunk először. A fizetés dolog kicsit megzavart, de úgy gondolom ez ráér a következő alkalommal is. Csak azt nem tudtam, akkor hogyan szökök meg, mert Divára nézve, nagyon tetszik neki a munkánk, így nem lesz elég havonta egyszer eljönnöm New York-ba.   

- Elkísérhetlek valameddig? – kérdezte kedvesen Lilly. 

- Persze, még van annyi időm is, mielőtt haza indulnék, hogy beüljünk valahova kávézni! – mosolyogtam rá kedvesen, majd egy kérdés fogalmazódott meg a fejemben. – A te szüleid tudják, hogy itt vagy? – kérdeztem, miközben felvettem a sapkám és a kabátom.

Szégyenkezve nézett rám.

- Nem, és szeretném, hogy ne is tudják meg! Nagyon elfoglaltak, hisz sokat kell dolgozniuk a megélhetésünk miatt, ezért nem szeretném ilyesmivel terhelni őket. Viszont ez az egyik álmom, New York és a modellkedés, ezért nem szerettem volna lemondani erről a lehetőségről – mintha magamat hallottam volna. Azon kívül, hogy én már nem tudok semmit elmondani, vagy nem elmondani a szüleimnek. – Gondolom, te elmondtad – suttogta, mintha én elítéltem volna ezért. 

- Lilly, ilyenről szó sincs – öleltem meg, mintha ezer éve ismerném. – A szüleimnek már sajnos soha nem tudom elmondani, mert májusban elhunytak – szavaim lesújtották és döbbenten nézett rám. Részvétképp ő is megölelt engem, de nem éreztem benne azt a fajta szánalmat, amit másokban. Nem szánakozott és ez többet ért számomra mindennél. – De a gyámomnak, a nénikémnek sem szóltam róla. Még nem!

- Jó ezt tudni, Raina! Annyira örülök, hogy találtam egy barátot! A suliban nem vagyok valami népszerű, ezért örülök, hogy megismerhettelek! 

- Szintúgy, én is nagyon örülök neki! – ezzel a végszóval elindultunk kifelé a Toxic épületéből és kerestünk egy hangulatos kávézót, ahol elütöttük az időt, míg nekem és neki is indulnunk kellett. Megadtuk egymásnak az otthonunk telefonszámát, hogy azért el tudjuk érni egymást, ha arról van szó, de a címet is, hogy levelezni is tudjunk.

Örülök, hogy Lilly-ben egy olyan barátra találtam, aki mindenki másnál jobban megérti a helyzetem, mert az ő családja sem a legjobbak közül való. Bár élnek a szülei, úgy érzi, néha olyan, mintha nem lennének, mert küzdenek azért, hogy megvalósíthassa későbbiekben az álmait. Azt pedig, hogy nem szánakozott felettem és nem sajnált, nem tudtam volna mivel megköszönni neki.