Szünet

Sajnálattal közlöm, hogy a 

BLOG HATÁROZATLAN IDEIG SZÜNETEL. 

Már nem vagyok annyira biztos ebben a történetben, de köszönettel szerecsendio-nak, még 

NEM ZÁROM BE.

Nineteen Chapter - Season Finale

Sziasztok! 

Nos, a cím annyit tesz, hogy megérkezett az évadzáró. :) Eredetileg húsz részes lett volna, de szerintem így is jó lesz. ;) A következő évad első része, ugyanúgy fog jönni, 20. rész címmel, semmi extra, csupán itt lesz egy kis törés a történetben. El fog telni egy bizonyos idő, ami megérdemel egy új évad címet. Szóval semmi drasztikus, vegyétek úgy, mintha mi sem történt volna. :)

Green Day - Boulevard of Broken Dreams

TIZENKILENCEDIK FEJEZET ~ ÉVADZÁRÓ - NEM GONDOLTAM VOLNA...

*Danielle szemszöge*

- Mégis mit képzeltetek ti magatokról? – kiabált Meda, úgyhogy belerepedt a ház fala. Nos, hazaértünk.

Órákon át tartott a kiabálása, csodálkozom, hogy még bírta szusszal. Nagyot tévedtem, mikor azt hittem, csak holnapra érnek ide a hírek. Amikor a Toxic-hoz új ember kerül, legyen az akár a kávékihordó lány, azonnal minden újság leközli és megkérdezi, hogy válogatta be Diva Murray. És miután most modellről volt szó, hát jajj Rainának. 

- Ez mi, égis édesem?! – kérdezte és egy agyonnyüstölt napilapot vágott a nővérem elé, aminek a címlapján egy rosszminőségű fekete-fehér fotón Raina épp a zongorán énekel. A szalagcím: az új Toxic lány máris botrányt kavar? 

- Ez, öhm… biztos összekevertek valakivel – nyekergi Raina, de szemeiben felvillan az összetéveszthetetlen félelem. 

- Semmi esélyt nem látok ilyenre! – ordibált. – Ha mégis, hogy kerültél te ilyen partira? – kérdezte és lekevert egyet Rainának, aki döbbenten bámulta nagynénénket. – Mikor holnap az egyetemi előkészítőd volt tervben? Miss Swank két óra után felhívott és közölte, hogy sehol nem vagy és nem tud elérni a házban! – még jobban sipákolt, végül eléggé elkeseredetten lerogyott az egyik konyhaszékre. – Takarodj a szemem elől Karolina Fabray! Takarodj, de azonnal, és te is Danielle Cassandra, most! – üvöltött utolsó erejével. 

Raina megigazította rövid téliesített korcsolyázó szoknyáját és előre meredve felment a lépcsőn, méltóságteljesen felemelve a fejét.

*Raina szemszöge*

Amint felértem a szobámba, átöltöztem és már lendültem is ki az ablakon. Az ajtómat előtte kulcsra zártam, maxra tekertem a magnót és otthon sem voltam. Kimásztam a fára és majdnem le is estem. A járdán ott volt Sebastian… és Missy. Missy Miss. Lendültem egy utolsót az ágon, csizmám keményen koppant, ahogy leértem a kocsifelhajtóra. Az üres utcában ez visszhangot vert és az idilli kis somolygásuknak vége lett, ahogy rám kapták a tekintetüket. Bennem felgyülemlett a feszültség és eléjük rohantam. Sebastian levette a kezét Missy válláról és a messziről bűzlő füves cigijét elnyomta a járdán. 

- Mit képzelsz magadról te ribanc? – kérdeztem angyali mosollyal, majd lekevertem egyet a csupa pinkben lévő Missy-nek, Sebastiant pedig a grabancánál fogva rángattam át az utca túloldalára, onnan pedig a nem messze parkoló kocsijához löktem. – Mit gondolsz, hogy amíg New Yorkba vagyok, nem tudom meg ezt? – kérdeztem tőle suttogva, de rá úgy hatott mégis, mintha ordibálnék. – Apád új pszichológus barátnője siránkozva felhívott, hogy elmentél valami vörös csajjal! – hadartam, és ő neki is adtam volna egy pofont, de végül megállt a kezem a levegőben. – Miért? – kérdeztem lehajtva a fejem. 

- Nehogy azt hidd, hogy te szent vagy! Veled vannak tele a napilapok! Mindenki rólad beszél! Raina Fabray a jövő sztárja máris port kavar! Egyes szóbeszédek szerint több pincérrel kavartál azon az estén, mint amennyi, amúgy a háznál volt! – csattant fel, de ő sem emelte fel a hangját. Hátrapillantva láttam, ahogy Missy kárörvendő vigyorral sarkon fordult és elsétálgatott. 

- Összekevertek Danielle-lel te szerencsétlen! Én nekem annyi volt a bűnöm, hogy lazítottam egy olyan nap után, mikor neked nem volt kedved odajönni, mikor megígérted! – hazudtam. Tudom, hogy hazudtam, de kellett. Nem akartam Sebastian fejét fájdítani ilyennel. Elég lesz az, ami a későbbiekben lesz. Nem szabad megtudnia, hogy mi történt Jay-jel. Nem! 

- Raina, figyelj, én… - ujjamat óvatosan a szája elé tettem.

- Nem érdekel mi a szerinted megfelelő magyarázat! – mosolyogtam rá halványan. – Miért? – kérdeztem szelíden, de belül tomboltam. Nem akartam kimutatni, mert fájt volna. Neki is és nekem is. Jobb, ha nem tudja, hogy igazából minimum három jobbost és balost is adtam volna neki. 

 

- Nagyon bírlak Raina, de a baleset óta nem tudsz lazítani. Nem olyan lány vagy – mondta sajnálkozva, majd óvatosan átölelt, de én eltoltam magamtól.

- Milyen lány nem vagyok? Missy meg milyen „olyan”? Sebastian, nem veszed észre, hogy hajt rád? – kérdeztem felháborodva.

- Istenem, csak sétáltunk… - dühöngött.

- Meg füves cigit szívtál vele! Sebastian, lehet, nem vagyok egy társasági ember, de az még nem azt jelenti, hogy a legfőbb ellenségemmel mászkálj! – csapkodtam, végül kifújtam a levegőt.

- Hogy hívják? – kérdezi halál komolyan. Értetlenül bámulok rá, de tudtam mire gondol. Hogy hívják azt, akivel megcsaltam. Nem kell tudnia, hogy ez történt. Így továbbra is meresztettem a pilláimat. 

- Nem tudom, miről beszélsz – sajnálkoztam és lehajtottam a fejem.

- Nem? – nézett nagyot. Nemet intettem. – Akkor felejtsd el! – legyintett.

- Most komolyan Sebastian, elegem van abból, hogy mindig minden a hátam mögött történik! Légy velem őszinte, kérlek! – néztem rá és megigazítottam egy, a szemébe lógó szőke tincset.

- Amit csak akarsz, Raina! – suttogta a fülembe. 

- Amit csak akarok? – húzom fel a szemöldököm és szeretetteljes mosolyt villantok Sebastianra. Manipuláltam. Bántottam a tudta nélkül. De azt akartam, hogy úgy viselkedjen velem, ahogy kell. Felejtse el Missyt.

- Amit csak akarsz – mosolyogott vissza.

*

- Te. Jó. Ég! – tagolta mondatait Leah és Winter, amikor elmeséltem nekik a kis történetet. Az egész bulit, kihagyva persze a Jayes részt. Ami akkor történt, az csak rám és Jay Phillips-re tartozik. És ha rajtunk múlik, akkor a sírunkig őrizzük a titkunkat. 

- Te normális vagy? – fakadt ki Leah, ahogy fel tudta valamennyire fogni a történetemet. – Kivágnak az egyetemről! – kiabált, én azonban befogtam a fülem, mert elég volt mára a kiabálás. Winter nem szólt semmit, csak furán bámult rám. Ezt nem tudtam hova tenni, de mostanában nagyon fura. 

- Leah, Leah, nyugi! – szorítottam le a vállánál fogva. – Könyörgöm kímélj meg attól, hogy te is kiabálsz velem! Elegem van! Meda, Sebastian és ott van a tök sötét Missy is – mondtam, miközben elengedtem őt.

- Jó, jó, igazad van, de ez akkor is elég húzós! – nézett rám a száját húzva, majd összecsapta a tenyerét. – Most menjetek, kérlek, szobafogságom van egy kettes miatt, nem fogadhatok vendégeket – dünnyögött. Aztán megütközve, visszarántott engem az ágyra. – Te nem vagy? – kérdezte gyanakodva. Halványan elvigyorodtam. 

- De. Csak leléptem – rendeztem le ennyivel, majd integetve kihátráltam a szobából Winterrel együtt. 

Az utcán már kicsit sötét volt, de mindketten közel laktunk Leah-hoz, így nem problémáztunk ezen.

- Mondd, Raina, hogy lehetsz ennyire sekélyes? – kérdezte Wint halkan, pár perces néma csönd után. Eltűrtem a hajam a fülem mögé és megigazítottam a kabátom. Aztán mikor eljutott a tudatomig, hogy mit mondott, döbbenten álltam meg az utca közepén. 

- Szerinted sekélyes vagyok? – szűrtem a fogaim között. Ő mindenfajta érzelem nélkül nézett vissza rám. 

- Igen, az vagy – bólintott. – Lehetőséget kapsz arra, hogy az egyik legmenőbb egyetemre járhass, mint kiváltságos orvos kölyök, akit otthonról is támogatnak. Velem soha nem foglalkoztak a szüleim. Nem érdekelték, hogy rossz jegyet kapok, hogy megbukom. Neked, bár nincsenek szüleid, a nénikéd a lelkedet kiteszi érted! Te pedig halál lazán szétbulizod az agyad, meg átvered őt olyan hülyeségekkel, mint a modellkedés! Aztán ott van Sebastian! Az a srác fülig szerelmes beléd, te pedig lazán lelépsz és kitudja, hogy mit nem mondtál el nekünk, kivel csaltad meg! Borzasztóan sekélyes, felszínes és szánalmas vagy! Mikor jössz rá, hogy ez már nem elég jó? Mindig az a jó, amit te mondasz! Sőt, néha meg sem szólalsz, mégis te kapod a legjobbakat! Nem tudsz mit kezdeni a jó világodban? Szerinted én mit rontottam el? – ordibált, néhány villany fel is gyulladt az utcában. 

Én csak bámultam. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt gondolja rólam. Ezermillió dolog kavargott a fejemben, elképzelni nem tudtam, hogyan gondolhatja ezt! 

- Ez nem verseny, Winter! Én nem tehetek ezekről a dolgokról! Nem tehetek róla, hogy Sebastian kedvel. Nem tehetek róla, hogy Diva Murray úgy döntött, hogy én leszek a következő modellje. Sőt, még arról sem tehetek, hogy a szüleim meghaltak! – kiabáltam én is hozzá hasonlóan. – Mit rontottál el? Nyomulsz és idegesítően tapadsz mindenkire! Nézz már magadba! – vágtam a fejéhez a hirtelen jött gondolataimat. 

- Nem verseny, Raina? De nagyon is az – bólogatott holdkórosan. – Lehet, hogy a barátom vagy, de elegem van belőled! Szeretsz játszadozni a férfiakkal. A manipulálás is a lényed lényeges részét képezi, a bájologással egyetemben. Missy és a talpnyalói vannak annyira tisztességesek – már amennyire ez a szó felmerülhet az ő esetükben -, hogy magukra vállalják természetüket. Viszont, te Raina nem ilyen vagy, hanem a kislányos ártatlanságod mögé rejted a valódi énedet! Nem is tudom, hogyan is képesek bedőlni ennek az egész nevetséges színdarabnak az emberek, ami neked köszönhetően Fell’s Rock-ban folyik. Mindenki téged akar megmenteni, szeretni és védelmezni és ezt a szeretetet áldozod fel magad helyet! Azt teszed tönkre, akit szükségesnek tartasz. Azt, akit csak akarsz! Én pedig kiszállok. Nincs kedvem a csicskádnak lenni!

Azzal elrohant és nem nézett vissza.         

Eighteen Chapter

Sziasztok! 

Röstellem a késést, de mint ahogy a másik blogomon is említettem, eléggé elfoglalt voltam, csak ezen a héten írtam 11 (!) dolgozatot, így eléggé kimerültem már. :( De most itt van az új fejezet, amit sajnos hárommal kevesebb feliratkozóm olvas el. Nagyon megdöbbentem, hogy többen is leiratkoztak, de ha ők így döntöttek, rájuk bízom. :) Mindenesetre a többieknek köszönöm a megértésüket! 

Taylor Swift - 22

TIZENNYOLCADIK FEJEZET - ZÜLLÖTT ESTE

Spiccesen meghajoltam a zongorán és azon gondolkodtam, hogy mennyire fog fájni, ha leugrom. Nem kellett, hála a jó égnek.

- Kisasszony, szabad? – kérdezte egy barna hajú srác, aki elegáns fehér öltönyben és nadrágban volt, kiegészítve egy fényes selyemsállal. A zongorához támasztotta a sétabotját és megfogva a derekamat, egész egyszerűen levett a hangszer tetejéről. 

- Jaj, de jó, köszönöm, legalább nem kellett tönkre tenni a csodálatos cipőmet – áradoztam a lábbelimről. Józanon nem lennék ilyen, de most kétségtelenül részeg vagyok, életemben először, de valljuk be, jobban viselem, mint gondoltam volna.

- Valóban szép, de kegyed még szebb! – bókolt és nem akarta elengedni a derekam. 

- Igen, igen, persze! – hitetlenkedtem durcásan. – Nem szeretem, ha szívatnak. Tudod, velem nem lehet szórakozni. Nem vagyok a cicamicád! – sóhajtottam és kitéptem a kezéből magam. Céltudatosan rohantam az emelet felé, arra láttam egy kis menekülési lehetőséget. Remélem, ő még annyira se ismeri a házat, mint én.

- Hé! – kiáltott utánam, de nem zavartattam magam. Felbaktattam a lépcsőn és közben levettem a cipőm is. Ahogy felértem, az egyik folyosó jobbra le volt zárva, érhető módon én átléptem a kordont és arra sétálgattam tovább, teljes sötétségben. 

- Woke up this morning, i got one dress left – énekelgettem magamban a számot, amit a zongorán is előadtam. – Bank man say i ain’t never… - közben pörögtem-forogtam és össze-vissza lépkedve, botladozva estem-keltem. Nekivágódtam a falnak, ahova végül nevetgélve leültem. Aztán felálltam és tovább mászkáltam, de hamar felmondták a szolgálatot a lábaim. Sikongatva vihogtam, majd térden mászva mentem a folyosó végéhez, ahol hatalmas ajtó terpeszkedett, beterítette a keskeny folyosó végét. Ennek az lett a következménye, hogy a parkettán lévő szálkák fennakadtak a harisnyámon, ami ezer helyen felfutottak a szemek, és az egész harisnya elszakadt. Nem túlzottan zavart, hogy őszinte legyek. A stólámat félúton lecsúsztattam a vállamról és ott hagytam a földön. A fejpántom a lépéseim és eséseim ritmusára csapódott a homlokomhoz, a nyakamban csörgött az a hatalmas gyémánt nyaklánc, amivel Noah megajándékozott – szó szerint, ugyanis nekem adta. Nem mintha annyira tetszene. A táskámat a kezemben szorongattam. 

Az ajtót egy határozatlan mozdulattal belöktem. Bent egy fiatal srác épp az ingjét gombolta ki. Zakója ott hevert egy hatalmas bőrkanapén, a selyemsál az ágy széléről lógott le. Nem is kellett találgatnom kire bukkantam. 

- Ilyen nincs! – nyafogtam, de azért beléptem a szobába. Tágas volt, királyi. Hatalmas ággyal, hatalmas kanapéval, hatalmas ablakkal, szőnyeggel, ajtóval. Monumentális, na!

- Á, hiszti királylány! A kordon számodra láthatatlan? – kérdezte kissé szarkasztikusan, de azért közelebb jött. Basszus, bomba jól néz ki! De nekem van barátom. Vagyis, épp most csal meg. Vörös? Ki vörös, akit ismerek? Missy! Most komolyan Missy-vel csal meg? De csak Missy vörös a környezetemben. De lehet, hogy nem odavalósi a lány. Akkor is, megcsal!  

- Na, ide figyelj szépfiú! – böktem rá, majd mindenfajta engedély nélkül levágódtam a kanapéra. – Te most egy nagyon is spicces kislánnyal beszélgetsz, aki az előbb egy zongora tetején szórakozott egy szöszivel, mármint egy lánnyal, aztán rojtosra szaggatta a harisnyáját a padlón – magyaráztam, aztán lerántottam magam mellé a kissé megilletődött fiút. 

- Tényleg spicces vagy drágám! – mosolyodott el, majd magához vett egy üveg whiskyt a dohányzóasztalról. – De ez nem ad okot arra, hogy lezárt helyekre tegyed be a lábad! – jelentette ki a szerinte helyes dolgokat.

- Pont előled menekültem! Amúgy hogy értél ide előbb? Mármint az tudom, hogy én össze-vissza estem, de mégis… - motyogtam magam elé.

- Titkos ajtó! – bökött egy félrehajtott falikárpit felé. Az mögött – amennyit én láttam – egy járat volt.

- Jé, észre sem vettem – mondtam, majd leszedtem a fejemről és a nyakamból az ékszereket.

- Azért titkos, hogy ne vedd észre! – fogta nevetve a fejét.

- Tényleg – gondolkoztam el. – Ez mennyire logikus – bólogattam. – Visszatérve, vagy húzod az agyam, vagy teszel is valamit… értem – mondtam halkan, a mondat végét a fülébe suttogtam.

Felém fordította a fejét és lassan megcsókolt, majd mégis elhajolt tőlem.

- Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul mosolyogva és elterpeszkedtem a kényelmes ülőalkalmatosságon.

- Nem tudom a neved és tök részeg vagy. Ezt nem akarnám kihasználni – magyarázta, de ő sem volt biztos a mondandójában. – Mi is a neved, királylány? 

- Most komolyan rám ragadt a királylányozás? – kérdezte durcásan, de nem sértődtem meg. – Raina vagyok, az egyetlen és csodálatos Raina Fabray – tártam szét a kezem és nagy vigyorral fordultam felé.

- Akkor te vagy az új toxicos lány. Anyám a floridai lap főszerkesztője – mosolyodott el. – Jay Philips, ahogy tetszik – mondta, majd újra megcsókolt.

Végül fogalmam sem volt, hol, mikor, de az egész éjszakát végig csókolóztam Jay Philips-szel, aki számomra egy vadidegen srác volt, akivel egy olyan partin találkoztam, ahol mindenki fura ruhákban járt és táncolt és én épp olyan részegre ittam magam méregdrága pezsgővel, hogy oltári nagy hülyeségeket csináljak. És ezzel nem voltam egyedül. 

*Danielle szemszöge*

Reggel nagyot nyújtózva keltem fel egy vadidegen szobában. Annyit meg tudtam állapítani, hogy még abban a házban vagyok, ahol tegnap voltam. Hírből hallottam, hogy Raina egy zongora tetején énekelt és táncikált, és ezen meg sem lepődök. Én is sorra egymás után fogyasztottam a pezsgőket és minimum három pincérrel keveredtem viszonyba, akik mind elkérték a levelező címem. Vagyis háromra emlékszem, biztosan.

Egy óriási szobában voltam, teljesen egyedül. A hatalmas óra épp akkor ütötte el a delet. 

- Dél van?! – sikítottam hatalmasat és azonnal elkezdtem kutakodni a cipőm után, aminek egyik darabja az asztalon volt, a másik az ágy alatt.

Miért sikítozok, mikor majdnem mindenki, aki itt maradt a buli után, vagyis még mindig bulizik, alszik, esetleg pihen? Mert két órája otthon kellene lennem, a drága Rainával együtt. Apropó, Raina! Hol van Raina? Tegnap annyit láttam, hogy valami sráccal beszélget a zongoránál és nem sokkal később elrohant az emeletre. Célszerű lenne először azt megtudni, hogy én hol vagyok. Mégis láttam egyszerűbb megoldást.

- Raina Fabray! – ordítottam, ahogy bírtam. Sok szobából álmos fejek bukkantak elő. A célom azonban meglett, ugyanis egy ijedt sikítás hangzott fel valamelyik szobából, ami kétségtelenül a nővéremhez tartozott. 

Odarontottam és kopogás nélkül nyitottam be hozzá. Hozzájuk. Egy félmeztelen srác a kanapéról szemlélte, ahogy a nővérem is a cipőit keresi. Nem nézett ki rosszul, de annyira jól se, hogy lefeküdjön vele az ember. Bár a hallomásból ítélve Raina szépen szólva seggrészeg lehetett.

- Két órája otthon kellene lennünk! – kiabált idegbetegen. – Össze sem pakoltam, nem mentem be a reggeli megbeszélésre és még el kell intézni ezt az egészet Divával – rohangált és végül a táskáját is felkapta. – Örültem Jay, a szerencsének! Viszlát! – azzal nyomott egy csókot a jól kinéző barna hajú srác szájára, majd kilökdösve engem az ajtót elkezdett loholni kifelé. 

- Látlak még? – kiabált Raina után a srác, akit ezek szerint Jay-nek hívnak.  

- Nem hinném, hacsak nem veszed te is a Toxicot – kiabált vissza és már száguldottunk is le a lépcsőn. 

Hazafelé nagy döbbenetemre lecsapott ránk egy csapat paparazzi, akik előszeretettel fotózták a szakadt kinézetű Rainát. Én is csak most vettem észre, hogy a harisnyája fel van szakadva a combjáig. Haja kócos volt, ahogy az enyém is, sminkünk mindkettőnknek lefolyt és épp elég botrányosan néztünk ki ahhoz, hogy a friss modell Raina Fabray, a Toxic magazin jövője és az ő húga, aki a hasonmása is lehetne, együtt a címlapra kerüljön és ez által a drága nagynénénk, egyetlen Meda megnyúzzon minket.

- Miss Fabray, mikor került az újsághoz? – kiabált az egyik paparazzi Rainára.

- Raina, mikor lesz a következő fotózása?

- Miss Fabray, mikor érkezett New Yorkba?

- Hol szállt meg?

- Hogy fedezte fel Diva Murray? 

A kérdések egyre záporoztak. Raina nagyon kiborult, de tartotta magát és egyre csak mantraként ismételgette mindenkinek, hogy senkinek nem válaszol. Így pedig bárhogy próbáltunk, nem szabadultunk el.

Egy óra múltán otthon próbáltuk összerámolni a cuccunkat és kiagyalni valami jó kis hazugságot, de valljuk be, nem tudtunk mit kitalálni. Ekkora dugó még New York-ban sincs, hogy három órát késsünk!

- Nem, nincs mese, muszáj mondanunk valamit! – sóhajtottam.

- Ugye tudod, hogy a következő vonat New Orleans-ba egy óra múlva indul? – kérdezte Raina és magára rángatta a csizmáját. – Arra odaérünk, de addig fel kell vennünk a telefont is – jelentette ki és a folyton zörgő tárgyra bökött.

- Na igen! – helyeseltem.

*

Amikor kiértünk az állomásra már túl voltunk egy rakat kiabáláson és ismét elragadtak minket a lesifotósok, akik szüntelenül Rainát akarták. Kétség sem fér hozzá, hogy oltári nagy bajban vagyunk. 

Holnap minden újság a mi képeinkkel lesz kitapétázva, leginkább a napilapok, amiket Meda is előszeretettel olvas. Raina ki tudja mit csinált éjszaka azzal a Jay gyerekkel, de az biztos, hogy nem sakkoztak. Holnap találkoznia kell Sebastiannal, aki átverte. Tudok a vörösről, hallottam a beszélgetést. Lehet, hogy kvittek, de egy ilyen kapcsolatban, mint amilyen az övék, elég nagy érvágás egy ilyen ballépés mindkettejük részéről. Tuti szikrázni fog köztük a levegő, de nem a szerelmes módon. Persze mindez csak akkor érvényes, ha megérjük a holnapot és Meda néni nem fejez le minket azonnal, mihelyst leszálltunk a vonatról.

Seventeen Chapter

Sziasztok! 

Nagyon röstellem, hogy késtem a fejezettel, de irtózatosan beteg lettem és egész nap az ágyat nyomom. De most itt van és mindenkinek szívből kívánok mindenkinek jó olvasást! xx

Lana Del Rey - Young and beautiful

TIZENHETEDIK FEJEZET - ÉDES KIS BOLOND

A kezemben görcsösen szorongattam a naplómat és egy tollat és elindultam a Central Parkba, nyugalmat remélve. Idegesen rágtam a tollam végét és hirtelen fogalmam sincs, mit írhatnék le. Annyi gondolat volt bennem, és nem tudtam mit kezdeni velük. Máskor tragikusan megfogalmazva közöltem volna a zöld könyvecskével az aktuális problémáimat, de most mégsem voltam képes rá. Nem ment. Nem éreztem át a saját helyzetem, mert még nem fordult velem elő. Azt hittem, ennél több csalódás már nem is létezik a világon, hisz velem már lassan minden megtörtént, most még is újabb megbántási módszer került a tág repertoáromba. Elegem volt. 

Megláttam egy közeli villanyoszlopon egy hirdetést. Nem akármilyet. A nyomtatott lap hatalmas betűkkel hirdette, hogy Davina és Joseph Phillips otthonában hatalmas flapper partit tartanak, amit először nem teljesen értettem. Aztán mikor közelebb mentem elolvasni az apró betűs részt, megtudtam, hogy „20-as évek” a téma. Leszedtem a villanyoszlopról és a lakásunkig szaladtam vele.

- Van charleston ruhád? – kiáltottam be a házba, amint beestem az ajtón. 

 *

Este majd megfagytam, mert a sietségben otthon hagytam a kabátom. Csak egy vékony stóla volt rajtam. Természetesen Danielle nem, ezért ő kényelmesen sétálgatott mellettem, míg én ugrabugráltam. A homlokomra egy csillogó kövekkel kirakott fejpánt lógott, amitökéletesen illet a sötétkék táncos ruhámhoz. A lábamon elegáns cipellő virított, de minderről el kell árulnom: Divától kértem kölcsön őket. Amint hazaértem és Dani is beleegyezett a partiba, ami szó szerint azt hirdette, hogy bárki mehet. 

Ezután szaladtam el a főnökömhöz, akinek tetszett az ötlet, hogy a következő számba legyen szó a 20-as évekről és jól leszidott, amiért nem szóltam, hogy New York-ba jövök. Hiába próbáltam magyarázni, hogy nem a fotózásokról van szó, már nem hallgatott meg, hanem Noah gondjaira bízott, aki lelkesen vállalta a szerinte kihívó feladatot, miszerint nekem és a húgomnak keressen régi táncos ruhákat. Nos, ő tudja. 

Épp ezért haladtunk a zsivajt követően valami hatalmas kertes házhoz, amiből itt New York-ban nem sok akadt. Különleges volt, fénnyel teli és nem tudta az ember merre pillantson. Ahogy beértünk a kapun, azonnal elöntött a meleg, hiszen mindenhonnan áradt a jó idő. Úgy mintha a kaput átlépve egy másik világba kerülne az ember. 

Az események egymást követték, a pincérek pezsgőt szolgáltak fel, percről percre tűntek el a szemem elől, újabb tálcáért indulva. Beljebb a kertben volt még egy kapu, ahol néhány ember a vendégeket próbálta köszönteni. Dani az első másodpercben eltűnt a szemem elől, de nem foglalkoztam vele, mert abban a pillanatban érettebbnek tűnt nálam. Sokkal, de sokkal felnőttebbnek, mint én valaha. Gyönyörű halvány rózsaszín ruhája körülette lebegett, ahogy körbe-körbeforgott a forgatag közepén. Annyira gyönyörű volt, haja feltűzve egyik oldalt, belőle egy tollas fejdísz kandikált ki. Levetette undok stílusát és végig mosolygott. Vidám volt, elsöprő. Ilyennek kellett lennie. Fiatalnak és gyönyörűnek. Gyönyörűnek és bolondnak. Hisz ez a helyes, nem az, amit én teszek.

A baleset óta próbáltam olyan lenni, mint anya volt. Felelősségteljes és legfőképp óvatos. Féltem mindentől, aminek nem ismertem a következményeit. Én nem lehetek már fiatal, szinte soha. Érvágás volt számomra a tragédia, felnőtt akartam lenni, hogy Danielle ne árvuljon el, ehelyett csak rosszat tettem neki azzal, hogy játszottam a nagy testvért. Hogy nem lehettem neki úgy a nővére, ahogy megérdemelte volna. Hogy nem lehettem mellette a koncerteken, amik a nyáron voltak, nem utaztam vele Floridába valami színész miatt, hogy nem támogattam a butaságát, ami a baleset elleni lázadása eredményévé vált. 

Nem szabadultam fel egészen május óta. Hiába volt ott Sebastian, akiről hallani sem akarok. Mert nem tudok. Eljutottam addig a pontig, hogy már a naplómba sem tudok írni egy szót se a címen kívül. Szinte megterveztem a fél jövőmet. Hiába jött közbe a karambol, a terveim nagy részét igyekszem véghezvinni, mert nem merek mást elképzelni. Nem merem azt mondani, hogy modell leszek a jövőben is, hogy elmondom a nagynénémnek. Nem merem az emberek szemébe mondani, hogy korántsem akarok antropológus lenni. Nem merem elmondani, hogy világot akarok látni, hogy csodás dolgokat tehessek, segíthessek másoknak. Nem mondhatom el, milyen az élet, amelyet én terveztem és nem a szüleim halála miatti félelmem. 

Halványlila gőzöm sem volt, kik a házigazdák, de nem is érdekelt. Illedelmesen köszöntem a kapuban állóknak és egy utolsó pillantottam a húgomra. Épp egy pincérfiúval társalgott, de eszemben sem volt elrángatni, hisz mélyen egymás szemébe nézve beszélgettek és bizalmas pillantásokat vetettek egymásra. Máskor régen elcibáltam volna oda, mert nem figyeltem az apró jelekre, amik ebben megakadályozhattak volna. Csak azt láttam magam előtt, hogy szerintem mi a helyes, én mit tartok annak. Annyira szánalmas vagyok! 

Elvettem egy pezsgőt egy tálcáról, ami magasan a tömegben járt, hogy ne törjenek össze a poharak. A párok valami hatalmas téren táncoltak igazi, régi zenére, néhányan ügyesen járták a charleston-t. Nevetve néztem őket és a többi embert is megpróbálta megnézni. Nem az arcukat, hanem mit csinálnak. Rengeteg asztal volt kirakva az udvarra. Körülöttük ültek a nők és a férfiak egyaránt. Hallottam szófoszlányokat a politikáról, a divatról és szépen szólva az utcaszéli nőkről is. 

Mások a házba próbáltak bejutni, ami szintén nyitva volt a kíváncsi látogatók számára. Magamban nevetgélve azon gondolkoztam, hogy vajon a tulajdonosok eltüntették-e az értékes vázákat és képeket. Ebből a jött-ment népségből szinte mindent kinézek. 

Az őrök igaz, csak azokat engedték be, akiken 20-as évekbeli ruhák voltak. Ez a férfiaknál egyszerűbb volt, de a nőknél kevésbé. Volt, akin láttam 40-esbeli terebélyes szoknyákat, amik távol álltak a flapper korszakától, de jól szórakoztam a furcsaságokon. Ami feltűnt az, hogy szinte mindig volt pezsgő a kezemben. Mikor az egyik elfogyott, máris jött egy pincér, elvette a poharam és kicserélte. Nagyon szemfülesek ezek a dolgozók, ebben biztos vagyok. 

Egy idő után egyre jobb kedvem lett, mindig akadt társaságom. Hol idős nénik közé álltam be pletykálkodni, aztán fiatal, 14 év körüli lányok fogtak a köreikbe. Mindenesetre sosem maradtam egyedül, legalábbis látszatra. Mindenki egyedül volt a maga módján. Hozzá tartozott ehhez az egészhez. 

A tömeggel együtt nekem is sikerült benyomulnom a házba, ami még fényűzőbb volt a kertnél. Több párocska indult el settenkedve az emelet felé, nyilván még kiadó hálószobát kerestek, amiből egy ilyen partin nem sok lehetett. Nem merem elképzelni, mi lehetett fent. 

Majdnem megfulladtam bent, de megérte, mert itt is fergeteges hangulat uralkodott. Lehet a pezsgő tette, vagy a düh, ami éreztem, de összeszedtem magam és felültem a zongora tetejére, ami mögött meglepő módon nő ült, nem férfi. Szőke haja felcsavarva oldalra, ruhája neki is tükrözte a parti témáját. Nyakában gyönyörű gyöngysor lógott. 

- Ismered ezt a számot? – kiabáltam a fülébe a hangzavar miatt, majd elmondtam a szám címét.

- Kívülről kellett tudnom az összes húszas évekbeli számot. Énekelj, ha akarsz! – kiabál vissza és odanyújtott egy mikrofont. Biccentettem köszönetképp.

- Énekelni akarok! – suttogtam magam elé, miközben ingadozva felálltam a zongora tetejére. A szöszi lány nagy vigyorral kezdett bele a számba, ami választottam. Én sem tudtam honnan ismerek ilyen zenét, de ismertem és ez pont kapóra jött. 

- Öhm, hát, helló! – szóltam bele a mikrofonba, ami bezengte az egész házat. Mindenki rám figyelt, de nem tántorított el semmi az éneklési szándékomtól. Többen mosolyogtak rám, amit biztatásnak vettem. Ezzel ellentétben sokan fintorogtak, amivel nem foglalkoztam.  – Ez a parti egyszerűen csodás! Nem tudom, hol vannak a házigazdák, de köszönöm a meghívás félét – nevetgéltem. – Ez a szám egyszerűen tükrözi a hangulatom. Zongorás lány, kezdheted! – intettem hátra és amint felhangzottak az akkordok, elkezdtem én isénekelni.

Többen ledöbbentek, ki tudja miért, mások az első pár sor után őrült tapsolásba kezdtek. Jó hangom van. Ezt tudom. És most csillogtatom a tehetségemet egy vadidegen házban, egy fehér versenyzongora tetején, ami mögött a vidám szőke lány ült. Valahol láttam esélyt arra, hogy most én is bolond vagyok. Édes kis bolond, aki élvezi az életet.